You're Still The One /HUSBANDS/(Larry Stylinson Ff) BEFEJEZETT

13

- Ne, Lou! Várj! Ne menj el! - szólt utána a göndör. - Várj, kérlek! Én...
- Te? - nézett vissza Louis a lépcső aljáról.
- Én nem tudtam, hogy te... Úgy értem, külön élünk, még ha nem is váltunk el és biztos voltam benne, hogy te is továbbléptél. - Louis szeretett volna valami nagyon frappáns válasszal bevinni Harrynek egy akkora jobbost, amekkorát a ő kapott az imént, ám egyszerűen képtelen volt. Úgy érezte, kifogyott a szavakból, legalábbis azokból, amiket ebben a szituációban használhatott volna. Csak nézte a férjét, akit most sem tartott egy fikarcnyival sem csúnyábbnak, mint percekkel ezelőtt, azonban soha, még a több mint kétéves különélésük alatt, amikor szinte semmit nem tudott róla, még akkor sem érezte ennyire távol őt magától.

- Nem tettem – felelte csendesen.
- De... De hogyhogy? Úgy értem, miért? Hiszen igazán jó parti vagy és emellett vonzó is, nem hiszem, hogy ne találtál volna valakit, aki... Aki...
- Talán. Talán találtam volna. De nem kerestem, Harry. -nézett most komolyan férje smaragdjaiba a férfi. - Számomra a házasságunk szent volt. A neked tett esküm komolyan gondoltam. Míg a halál el nem választ. Ezt mondtuk akkor, de azt hiszem, csak én tudtam, mit is jelent ez. - Hangjába óhatatlanul is szemrehányás vegyült, amivel Harry talán a legnehezebben tudott megküzdeni.

- Megette a fene az olyan esküt, amit csak azért tartasz be, mert anno megfogadtad. Ha már nem szereted azt, akinek tetted, csak azért nem érdemes hűnek maradni, hogy meg ne szegd a szavad.
Harry szavai ennél jobban nem is találhatták volna telibe Louis szívének közepét. Mégis mit felelhetett volna erre? Hogy „de hiszen én azóta is ugyanúgy szeretlek"? Harry épp most vallotta be, ha csak közvetetten is, hogy már nem szerelmes belé, akkor most blamálja magát egy érzelgős maszlaggal az olthatatlan szerelméről a férje iránt? „Muszáj keménynek lenned, különben eltaposnak" ismételte magának újra és újra gondolatban. Igen. Meg kell mutatnia, hogy ő sem egy kis punci, aki az elveszett érzelmeken kesereg.

- Tudod, bizonyos embereknek vannak elveik. Ha nem ismerős ez a szó, szívesen elmagyarázom, de a google is segít, ha van türelmed holnapig – szegte fel az állát. Harry mély levegőt vett. Tudta, már ismerte annyira Lou-t, hogy biztos legyen benne, szándékosan próbálja megbántani, csak azt nem értette, miért teszi ezt.

- Elvek? A kicseszett elveidtől boldogabb leszel? Hm? Felelj, Lou! - emelte fel a hangját Harry, sértette a büszkeségét, hogy Louis nemcsak ismét butának nevezte, de megint csak, mint már annyiszor, a körülmények ismerete nélkül ítélkezett felette.
- Nem vagyok se boldogabb, se boldogtalanabb, mint te nélkülük – húzta ki magát Louis. Elővett egy szál cigarettát és a teraszra lépve meggyújtotta, szigorúan ügyelve arra, hogy háttal álljon, így kezének remegését ügyesen elrejtve Harry pillantása elől.

¤¤¤¤

- Neee! Ne! Ne! Ne! Az Istenért, segítsééég! - Harry sikítozása törte meg az éjszaka csendjét a St Albans-i Tomlinson villa emeletén. Nem sikerült felébresztenie vele Louis-t, hisz a férfi egyetlen percet sem aludt még, mióta zaklatottan lefeküdt az esti kis purparléjuk után. Folyamatosan Harryn járt az esze és azon, amiket mondott neki. „Nem mindig minden alakul úgy, ahogy szeretnéd, Lou. Néha meg kell alkudni. Néha le kell engedni a falaidat ahhoz, hogy befogadd a változást az életedben. Ha képtelen vagy rá, végül ott maradsz, ahonnan indultál. És nem lesznek többé álmaid." Ilyen és ehhez hasonló mondatok visszhangzottak a fejében és próbálta elképzelni, mennyi mindenben kellett Harrynek „engedményeket" tennie ahhoz, hogy most ott lehessen, ahová jutott. Egy idő után azonban jobbnak látta, ha nem erőlteti a gondolkodást, mert a szemei előtt futó képektől hányingere lett.

- Ne! Ne! Ne! - sikoltott újra Harry, de addigra Louis már a szobája ajtajában állt és úgy tört be hozzá, mint Hulk, a zöld erőember, egyetlen mozdulattal felszakítva az ajtót, még a tok is megsérült, bár ezt akkor senki sem vette észre. Harry a falnak préselve állt a sötét szobában, reszketve-remegve, félelemtől eltorzult arccal. Hisztérikus kiáltásai Lou beléptével sem szűntek meg, és miután a férfi felkapcsolta a villanyt, sem tűnt úgy, hogy Harry megnyugodott volna.

- Mi baj van, Harry? - kérdezte, közvetlenül elé állt, ám a göndör mintha észre sem vette volna őt, mintha szerette volna saját magát beépíteni a falba és Louis-nak elképzelése sem volt, mi rémiszthette meg ennyire. Megragadta mindkét karját és nem erősen, de határozottan megrázta, hogy kibillentse ebből az állapotból. - Harry! Mi a baj? - kérdezte ezúttal hangosabban, mire végre valami halvány változást látott rajta, Harry észrevette őt.

- A... A... kígyók! A fehér kígyók! Mindenhol! Félek tőlük! Istenem, rajtam másznak! Segíts, Lou! Kérlek!
- Mmmmilyen kígyók? - kérdezte értetlenül a férfi, semmi még csak kígyóra hasonlító dolgot sem látott a szobában, ami megriaszthatta volna a zöld szeműt, aki még menekülni próbált a falon keresztül, más utat nem találva.
- Ott! És ott! És itt rajtam, egyre másznak felfelé, meg fognak ölni... Istenem, meg fognak ölni! - kiabálta Harry.
- Nincs itt semmi, egy se, nézd! Semmi! Ez csak a szoba és itt vagyok előtted, nincs itt egyetlen kígyó sem!

- Nem látod? Hófehér kígyók, Lou! Mindenütt! Miért mondod, hogy nem látod őket, itt tekerednek rajtam, megfulladok!
Lou-nak be kellett látnia, hogy győzködéssel nem fog sokra menni, Harry most egy másik világban van, ezért hogy segítsen neki, úgy tett, mintha egyesével leemelné őket róla. A nyaka körül kezdte, mert „azok tűntek a legveszélyesebbeknek".
- Hol vannak még? - kérdezte. Harry a lábaira mutatott, aztán a szemközti falra, majd a padlóra, és Louis mindet „összeszedte", majd színpadias mozdulatokkal maga mögé hajította. Ki az ablakon.
- Van még?
- Nnnincs... Azt hiszem ... - fújtatott Harry a térdén támaszkodva próbálva rendezni a légzését. - Kö... Köszönöm – lihegte, Louis pedig csak állt egy darabig és próbálta elhinni, hogy amit látott, az valóban megtörtént. Ez nem egy egyszerű rémálom volt, ez sokkal több és sokkal rosszabb volt annál. Harry hallucinált. 

Két különböző érzés szakította ketté a lelkét, az egyik a gyilkos indulat, amivel kínok kínjával akart végezni mindenkivel, aki Harryt ilyen állapotba juttatta, a másik a végtelen gyengédség, amivel szerette volna megvigasztalni az ő kis bongyor hercegét és elmondani neki, hogy minden rendben lesz, mellette biztonságban van. És pont ezt a két dolgot nem tehette, hisz a gyilkosság a jelenlegi törvények alapján bűncselekmény, Harry pedig nem egyszer adta már tudtára, hogy nincs rá szüksége soha többé. Így csak az éjjeliszekrényhez sétált és töltött egy fél pohár vizet, azt vitte oda még mindig ziháló, de már lényegesen jobb állapotban levő férfinek.

- Köszönöm – fogadta hálásan a gondoskodást Harry. Megszégyenülve, párás tekintettel nézett Louis-ra, nagyot nyelt, majd megvívván a saját belső csatáit, végre megszólalt. - Itt maradnál velem? Kérlek...
Lou természetesen maradt. Nem akart, de ha akart volna, sem tudott volna nemet mondani a könyörgő smaragd szemeknek, amik hosszú évek óta a végzetét jelentették. Megvárta hát, míg Harry elhelyezkedik az oldalán, lábait enyhén felhúzva, aztán mögé feküdt, kezét a derekára simítva, ahogy már annyiszor. Testük pillanatok alatt vette fel a megszokott pozíciót, Harry mélyen, kiskanálként bevackolva Louis ölelésébe, Louis pedig védelmezőn ölelve őt, mellkasával a hátának feszülve.

- Most már minden rendben, aludj...- súgta gyengéden a fülébe, miközben a bongyor tincseket tekergette az ujjai közt, és csak remélni merte, hogy az érzékeit elöntő forróság, amit Harry hajának az illata, bőrének tapintása váltott ki belőle, hamarosan enyhülni fog.

- Lou?
- Hm?
- Én ezt nem így akartam, ugye elhiszed? - kérdezte halkan.
A kérdés egyszerűnek tűnt, csupán egy igent vagy egy nemet kellett volna rávágnia, vagyis inkább csak egy igent, ha nem akart újabb órákat civakodással tölteni. Kimondani azonban ezt is, mint sok minden mást, képtelennek bizonyult.

- Majd reggel megbeszéljük – válaszolta ehelyett. Orrát Harry hajába fúrta élvezve az oly rég hiányolt aromát, csípőjét viszont kissé távolabb kellett mozdítania, hogy elegendő helyet biztosítson éledező erekciójának eltitkolásához. 

Csók, drágáim!
Kicsit rázódjunk vissza akkor ebbe a történetbe is. Ha van még valaki a fedélzeten...
Hahaóóó... rééész... 😄
Szeretettel:
Gotti
xx