Joyce és Hopper - Stranger Things - Fanfiction

10. fejezet

Joyce nem értette, hogy Hopper miért ismételgette volt férje nevét. Talán lázálmában Lonnie jelent meg? Joyce-ra gondolt és összekötötte az exével?
A nő mindenre gondolt, de nem tudta, hogy mennyire veheti komolyan Hopot ebben az állapotában. Jim azonban nem magyarázott meg semmit, ismét visszaaludt, vagy elájult, Joyce nem igazán tudta, hogy melyik. Válasz nélkül maradt, a férfi pedig végig aludta az éjszaka további részét.
Joyce első dolga reggel hatkor az volt, hogy a kórházból felhívta az exférjét. Fejből tudta a vezetékes telefon számát. Sokat kellett várnia, míg a hívásjelző elhallgatott, és egy álmos, morcos férfihang mordult fel a túloldalon.
- Halló!
- Öhm, Lonnie... Joyce vagyok – kezdte tétován a nő. Nem gondolta át, hogy mit is fog pontosan mondani neki.
- Mégis minek hívsz hajnalok hajnalán? – dörrent Lonnie. Tulajdonképpen igaza volt, nem illik senkit ilyen korán zavarni, bár Joyce-nak jó oka volt.
- Figyelj... Csak annyi lenne a kérdésem, hogy nem találkoztál mostanában Hopperrel?
- Miért?
- Csak... Csak érdeklődöm. Igen vagy nem? – Pár másodpercig nem érkezett válasz. – Lonnie? Halló? Ott vagy még? Fontos lenne, hogy válaszolj.
- Nem, nem találkoztam vele, és örülnék, ha nem zaklatnál ilyenekkel. Ha Hopper valamit csinált vagy én nem t’om, az nem az én dolgom. És nem foglak kihúzni semmiféle zűrből, amibe belekevert.... – Joyce-nak esélye sem volt válaszolni, az exférje lecsapta a telefont.
Joyce zavartan tért vissza Hopper szobájába. Az ajtó előtti rendőr probléma nélkül beengedte, hiszen pontosan tudta, hogy egész éjszaka ő volt mellette. Belépve meglepődött, hiszen egy orvos és egy ápoló is Hop ágya fölé hajolt. A férfi ébren volt, de továbbra is rosszul festett. Joyce-nak hatalmas kő esett le a szívéről. Meg mert volna rá esküdni, hogy ezt a kórházi dolgozók is hallották, mert egyszerre fordultak felé.
- Ma hazaengedjük Hoppert, de jó lenne, ha felügyelet mindig lenne mellette. Nagyon sok pihenésre van még szüksége, az már otthoni környezetben is történhet. Maradandó sérülése nincs, de ha bármi panasz lépne fel, akkor azonnal jöjjenek. – Az orvos Joyce felé biccentett, majd a két dolgozó magukra hagyták őket. Joyce azonnal Hopper ágyához ment, aki bágyadtan pillázott a nőre.
- Ó, Hopper... Úgy aggódtam – sóhajtott. Fel akarta neki hozni Lonnie-t, de mindenképp jobbnak látta, hogy megvárja, amíg a férfi több erőt gyűjt. Valószínűleg a szobát őrző rendőrt is tájékoztatták, hogy Jim felébredt, hiszen megjelent és közölte, hogy szeretné felvenni a vallomást.
- Biztos, hogy most ez szükséges? – kérdezte Joyce aggódva. – Még meg sem szólalt mióta felébredt...
- Semmi baj, Joyce – hallatszott Hopper erőtlen hangja. – Sok mesélnivalóm van.
Körülbelül egy órán át tartott a kihallgatás, ami a kórházi szobában zajlott. A beszélgetést Joyce is végig hallgathatta. Ő csendben hüppögött a sarokban, mert nagyon megijedt attól, hogy a volt férje rátámadt Hopperre.
- Ha maszk volt a támadón, honnan tudod, hogy Lonnie volt az, Jim? – A kihallgató rendőr szárazan és tárgyilagosan tette fel a kérdéseket, de tekintettel volt a sérült állapotára.
- Felismertem a hangját... – vetette oda Hop türelmetlenül. Nem szerette, ha megkérdőjelezik.
- Mikor hallottad az esemény előtt a hangját? Évekkel ezelőtt? Esetleg rosszul emlékszel, vagy kevered valakivel.
- Nem. Tudom, hogy ő volt, felismerem a hangját és kész.
- Honnan?
- Na! – Hopper kezdte elveszteni a türelmét és felcsattant, már amennyire legyengülten tudott. – A múltkor Joyce-nál jártam, éppen régi felvételeket nézett, ahol rajta volt Lonnie is. Felismertem a hangját a videó miatt. – A két férfi egyszerre nézett a nőre, aki biccentéssel jelezte, hogy így történt az eset. Szegény alig látott a könnyeitől.
A kihallgatást végző rendőr magára hagyta a párost. A levegő feszültséggel volt tele. Joyce nem értette, hogy volt férje miért támadt rá ilyen brutálisan Hopperre. Szinte félholtra verte, ami miatt Joyce nem tudta, hogy mikor fog magának megbocsátani. Persze, ő is érezte, hogy nem az ő hibája, de mégis felelősséget érzett. Ráadásul nagyon rossz volt ilyen állapotban látni a rendőrfőnököt, aki számára mindig a megtestesült erőt, magabiztosságot és a biztonságot jelentette. Hogyan élhetik úgy az emberek az életüket Hawkinsban, hogy ilyen események történnek? Főként úgy, hogy ehhez nincs köze semmilyen természetfelettihez, sem az oroszokhoz, a laborhoz, a plázához... Ez ott történt köztük, ember embernek farkasa, hogyan tud így létezni Hawkins? Joyce szeméből patakként kezdtek el hullani a könnyek, válla megrogyott. Egy múló másodpercig megpróbálta elrejteni Jim elől feltörő zokogását, nem akarta ezzel terhelni, de nem sikerült neki.
- Hé, Joyce... – szólalt meg gyengéden Hopper. – Gyere ide...