Joyce és Hopper - Stranger Things - Fanfiction

11. fejezet

Hopper felült az ágyban és várakozón nézett a könnyes szemű Joyce-ra. Szegény nő eddig bírta, hősies kitartása odalett, könnyei kisebb patakká duzzadtak és serényen mosták arcát. Amúgy sem volt valami nagy termete, sőt, kifejezetten sovány volt, teljesen összeroskadt, ebben a helyzetben még apróbbnak tűnt. Még a világ legkőszívűbb embere is megsajnálta volna. Milyen szerencse, hogy nem a világ legkőszívűbb embere tartózkodott vele egy teremben, hanem Hopper.
Joyce a kérésre gondolkodás nélkül indult meg az ágy felé, ahol Hopper nagy nehezen már felült. Kitárta karjait, így Joyce könnyen az ölelésébe tudott burkolózni, egy szempillantás se kellett és máris a férfi mellett ült, szorosan a mellkasához préselődve. Ahogy az erős karjai körbe zárták Joyce törékeny testét, a nő úgy kapaszkodott bele az izmos alkarba és kezdte el simogatni a sebhelymentes részt. Nem akart ő sírni, de nem tudta magát megállítani. Utoljára akkor érezte magát ennyire védtelennek, amikor kisebbik fia eltűnt. Azt hitte, azóta már minden rendben van, a dolgok látszólag jól alakultak, de Lonnie kavarása több, mint ijesztő volt, Joyce idegei már nem bírták.
Csak pár másodperc kellett neki Jim karjai közt, és máris érezte, hogy kezd megnyugodni. Lassan átvette a férfi nyugodt lélegzetvételét, már nem zihált, s bár még könnyei nem apadtak el, elkezdte jobban érezni magát.
- Joyce, nincs semmi baj... – Talán még sosem hallotta ilyen gyengédnek Hop hangját. Lehet, igazából nem gyengéd volt, csak simán gyenge, de mindenesetre nagyon jól esett Joyce-nak, hogy a férfi ilyen finoman beszél hozzá. És az is tetszett neki, hogy ilyen közel voltak egymáshoz. – Ennél már rosszabbat is átéltünk... nem igaz? Az, hogy a suttyó volt férjed majdnem halálra vert... nem is olyan nagy szám. – Hopper hangját mosoly színezte meg, ami megnevettette a nőt.
- Tényleg nem – törölte meg az arcát. – Azt hittem, legalább az oroszok, vagy valami... – Amikor Joyce Jimre nézett, a tekintetük olyan melegségben kapcsolódott össze, ahogy eddig még talán soha. Szavak nélkül is tudták, hogy bármikor számíthatnak egymásra. Finoman egymásnak döntötték fejüket és egy örökkévalóságnak tűnő percig zavartalanul ültek távol a világ minden gondjától.
 
- Ideje lenne menni, nem gondolod? – Joyce nem tudta, hogy mennyi idő telt el, de már nem sírt, egészen megnyugodott.
 
- Ne már, hogy a rendőrfőnököt rúgják ki a kórházból – ágált Hop, de ő is érezte, hogy ideje indulni. Már ő is jobban lett, hangja is magához tért és feje is kitisztult. Szerette volna már látni Tizit, mert úgy sejtette, hogy a lány is aggódott, bár Hop sejtette, hogy titkos képességével már kifigyelte őt. Kíváncsi volt, hogy mit szólt volna, ha látja, hogy Will édesanyjával szorosan összebújva ültek fene tudja, hogy mennyi ideig.
 
Joyce türelmesen megvárta, hogy Jim felöltözzön és elrendezze a papírokat. Azon gondolkodott, hogy milyen módon közölje Hopperrel, hogy az lenne a legjobb, ha hozzá mennének haza. A férfi még nehezen mozgott, és az orvos is azt mondta, hogy felügyelet kell neki. Végül erről nem beszéltek semmit, csendesen beültek az autóba, felszedtél Tizit és Willt Wheeleréktől, majd Joyce házához mentek.
Tizi nagyon aggódott nevelőapjáért, és addig nyaggatta, amíg el nem mesélte az egész történetet. Mivel Tizi sem maradhatott egyedül, megkapta Jonathan szobáját, hiszen a fiú úgyis Nancyéknél töltötte ideje nagy részét. Hop és Joyce között volt egy rövid szóváltás, hogy Hop a kanapén aludjon-e, de végül abban egyeztek meg, hogy legjobb lesz, ha ő is a hálóban alszik Joyce-szal, hiszen az kényelmesebb, és neki most pihenésre van szüksége.