My Sweet Alpha |Jeon Jungkook ff.|

6. - "Nem bántalak"

Jungkook:

Sokszor irigyeltem Lexiet, amiért vérkaskasként mindössze pár órás alvással beéri. Reggel kilencet kattant a vekker és a lány már kitakarította az otthonomat, mosott, hajtogatott, elmosogatott, rendet rakott, elpakolta a ruháimat, felporszívózott és fel is mosott. Én a kanapén szenvedtem. Az állapotom sokkal rosszabbra fordult. Mindent kihánytam, a lázam magasabb lett, az izmaim pedig annyira fájtak, képtelenségnek tűnt megmozdulnom. Lexie sürgött- forgott körülöttem, folyamatosan szemmel tartva. Tuszkolta belém a teát és kevéske levest is, ám azokat is kihánytam. Nyöszörögtem a testemet kínzó fájdalomtól, mely elviselhetetlenné vált. A fülem zúgott, torkom kapart és egy rakás szerencsétlenségként kuporogtam a bútoron. Az Alfa fát is vágott, azonban hiába volt a házban kellemes meleg, reszkettem és meg akartam fagyni. A lány többször is orvost szándékozott hívni, de lebeszéltem róla. Hányingerem ismét felerősödött, mire Lexie hozzám pattanva, elém tartotta a vödört. Hajam simogatta, nyugtatva, míg öklendeztem görnyedten. Hiába. Gyomromban semmi sem volt, amit kiadhattam volna. Szemeim könnybe lábadtak. Utáltam hányni, ellene küzdeni pedig még jobban. Pláne így, éhgyomorral. Az ingernek hosszú percek múltán vége lett és fáradtan, szinte ájultan hanyatlottam a kanapéra. Az Alfa betakargatott, tenyerét homlokomra téve, ellenőrizve lázam. Bágyadtan pislogtam fel rá, figyelve gondterhelt vonásait. Mobilját előkapva pötyögött valamit, aztán a fürdőbe vonult. Tompán hallottam, hogy vizet enged a kádba, bár heves szuszogásom miatt nem voltam ebben biztos. Visszatért hozzám, kitakarva, ami miatt fogaim ritmusosan egymáshoz koccantak. Kegyetlenül fáztam. Enyhe szégyen suhant át rajtam, mikor szemernyi erőlködés nélkül a talpaimra állított, majd támogatva engem a fürdőszobába vitt. Félájultan hagytam, hogy levetkőztessen és a kádba segítsen. Kivételesen nem az foglalkoztatott, hogy anyaszült meztelen vagyok, hanem az, szabadulhassak a számomra hideg vízből. Ujjaimmal a kád szélét markoltam, fogaim csikorgattam kínomban és ki akartam szállni, minél messzebb kerülve a hidegtől.
-Ne Lexie! Ne! Fázom! Engedj ki! – könyörögtem neki.
Próbáltam feltolni magam, ám a lány nem hagyta, vállaimnál fogva kényszerített vissza a vízbe. Vacogtam, egész testemben reszkettem, szemeim könnyek mardosták. Lexie más megoldást választva beült mögém, nem törődve azzal, vizes lesz a ruhája. Fejét enyémhez hajtotta, karjaival szorosan ölelt hátulról, egészen hozzám simulva, némi meleget biztosítva.
-Kérlek Lex! Engedj! Nagyon fázom! – kérleltem kitartóan.
-Semmi baj Jungkook. Segíteni szeretnék, ez leviszi a lázad – mondta remegő hangon.
-Kérlek, könyörgöm – markoltam erősebben a kádat.
-Biztonságban vagy Kook. Biztonságban tartalak. Itt vagyok veled, nem hagyom, hogy bajod essen. Megvédelek. Bárkitől és bármitől. Vigyázok rád. Esküszöm, hogy nem akarlak bántani – duruzsolta arcom és fülem elhalmozva puszikkal.
-Csak engedj ki innen – vékonyodott el hangom a kétségbeeséstől.
A lány tenyerébe fogva arcom fordított maga felé, így láthattam felemás színű, könnyfátyolos szemeit. Lexie sosem sírt. A szülei halálakor sem. Most mégis darabjaira hullott és mindezt miattam. Egyszerre keserített el és tett boldoggá, hogy ilyen hatással vagyok rá.
-Nem bántalak Kookie. Sosem bántanálak téged. Soha! – ingatta fejét nyomatékosítva szavait – Te vagy a biztonságom, a menedékem. Nem akarlak bántani. Megvédelek – ígérte.
-Fázom – közöltem dideregve, remegő ajkakkal.
Lehunyta pilláit, mire sós cseppjei legördültek szép pofiján. Nagyot sóhajtott, majd újból rám nézve folytatta.
-Jót akarok. Ettől lemegy a lázad és jobban leszel. Segítek, itt maradok veled. Nem bántalak.
Bólintottam, beletörődve abba, nem menekülök, amíg az Alfa terve be nem válik. Lejjebb engedtem feszes tartásomból, leszegett fejjel megadva magam a lány akaratának. Lexie homlokát a tarkómnak döntve puszilgatta bőrömet, kezeivel úgy kapaszkodva belém, mintha ő lenne az, aki emiatt szenved és nem pedig én. Halkan szuszogva kulcsoltam össze ujjainkat, biztosítva arról, tegyen amit akar, itt maradok, ha ő azt szeretné, nem ellenkezek.
-Köszönöm – pihegte.
Forró lehelete perzselte jéghideg bőröm, kellemes melegséggel feltöltve. Oldalra nyúlva nyitotta meg a hidegvizes csapot, elkezdve hűteni a folyadékot. Megrezzentem a kellemetlen hatástól, ám nem mozdultam, nem kardoskodtam azért, engedjen ki. Megnyugtatott a hátamra és vállaimra adott csókjainak sorozata, ziháló légvételei. A víz csobogásával egybeolvadt a lány keserves zokogásának hangja, mely szilánkosra törte szívemet. Nem tapasztaltam még ennyire fájdalmas sírást, az meg, hogy ez egyenesen Lexieből jön, meggyilkolt. Az én hősöm meglelte a Kriptonitját és éppen ellene harcolt.
-Nem bántalak Kookie. Biztonságban vagy – suttogta szüntelenül.
Lexie sokáig sírt. Talán fél óra is eltelhetett így. Nem kérdeztem mi  baja, mert tudtam, úgyis megosztja velem, ha akarja és úgy véli, eljött az ideje. A víz egyre hidegebbé vált, én egyre gyengébbé. Rettenetesen fáztam, de miatta duzzogás nélkül elviseltem a tortúrát. Hálafohászt mormoltam, amikor felkelt mögülem és a köntösömet elém tartva, szabadulhattam onnan. Vacogva, Lex támogatásával kitámolyogtam a nappaliba, elfoglalva kedvenc kanapémat. A lány kirohant egy percre, kiabált valakivel egy sort, aztán rohant vissza. Fogával eltávolította a kis műanyag kupakot és elém térdelve szemeimbe tekintett. Sírásának nyomai még élénken látszódtak, ami miatt törékenynek hatott mivolta. Orcája kipirult, szemei vörösek voltak és duzzadtak.
-Most adok be neked morfiumot. Ettől aludni fogsz egy kicsit és nem érzed a fájdalmat. Rendben?
Biccentettem, beleegyezve ebbe is. Talán túlságosan is megbíztam benne és átadtam neki magam. Totális hatalommal bírt felettem, habár ez azt hiszem, mindig is így működött közöttünk.
-Tudom, hogy sose ártanál nekem Lexie – mondtam halkan.
Egy másodpercre úgy látszott, megint sírni fog, végül csupán egy reszketeg sóhajt hallatott. Hanyatt feküdtem a kanapén, betakaróztam, egyik karom odanyújtva elé. Felszisszentem, miként az injekciót beszúrta, viszont ügyesen beadta és gyorsan túlestem ezen is. Mellém térdelt, egyik kezével homlokom cirógatta, másikkal mellkasom azon részét, amely kilátszódott a köntös alól. Én kézfejét simogattam, arcát vizslatva. Tekintetéből lerítt ezernyi gondolat kering benne, mégsem magával törődött, hanem velem. „Biztonságban vagy, sosem bántanálak.” – szavakat ismételgette, amivel percekkel később el is aludtam.