My Sweet Alpha |Jeon Jungkook ff.|

1. - "Ember is, beteg is..."

Jungkook:

Szerettem Halsey Gasoline című dalát. Talán azért, mert kicsit úgy éreztem, mintha rólam szólna. Suttogtak rólam az emberek, kívülálló voltam, hibás kóddal, mégis egy gépezet része. Egy olyan gépezeté, melyet úgy hívtak: falka. Egy normális vérfarkas esetében persze ez teljesen elfogadható, sőt, már-már hétköznapi. Én még közülük is kilógtam. Silány voltam. Se nem ember, se nem vérfarkas. Az emberek javarészt kerültek, hiszen érzékelték rajtam, más vagyok, mint ők. A falkából is néhányan nehezményezték a jelenlétem, hisz’ közöttük sem volt helyem. Ennek okán, önbecsülésem a béka feneke alatt leledzett, mit megfejelt a betegségem miatti sovány, szinte törékeny testalkatom. Egészen kisfiúként diagnosztizálták nálam a Hipertireózist, ami a pajzsmirigy túlműködésének formája. Étvágyam volt, ám hiába ettem, képtelen voltam hízni. Anya szerint, ezért nem változtam át, bár szüleim szentül hitték, egy nap csoda történik és bekövetkezik. Őszintén szólva, én már feladtam a reményt. Elfogadtam magam így és a számomra fontos személyek is. Ettől függetlenül irigyeltem őket képességeik miatt és mert ők tartoztak valahová, míg én megrekedtem a két faj között.
Szombat lévén Tahoe city csendesen ébredezett. A boltok nyitáshoz készülődtek, némely kávézó már „nyitva” táblával várta vendégeit. Szerettem itt élni. Két éves koromban telepedtünk át ide a messzi Dél-Koreából. Szüleim miután rájöttek, a nővéremnél bizony közeleg az átváltozás, biztonságosabbnak tartották az amerikai létformát. Lisa tizenhárom évesen valóban átalakult és imádta minden egyes pillanatát. Megértettem őt. Amerikában másképp működtek a dolgok, mint Koreában. Itt senki sem akart kísérletezni rajtuk és békében élhettek, szabadon. Persze, Lisa örömében az is közrejátszott, hogy a falka Alfája, Alexandra Faith volt a legjobb barátnője, aki idővel a családunk tagjává nőtte ki magát. A szüleink sajátjukként tekintettek rá, nekem pedig afféle védelmezőm és mindenem volt. Lexie azt hiszem, született vezető volt. Több államban is a legjobb Alfaként könyvelték el, amire büszkék voltunk.
Összébb húztam magamon a kabátomat, megborzongva a kora reggeli hidegben. Idefent, a hegyekben gyakrabban esett hó, mint ahogyan most is. A vérfarkasoknak ugyan ez nem jelentett gondot, elvégre ők nem fáztak magas testhőmérsékletük miatt. Noha, én megint csak egy másik véglet voltam, ráadásul, könnyedén betegedtem le. Sokszor szipogtam náthám miatt, ami felettébb kellemetlen tudott lenni. Szinte örömmámorban úsztam, ahogyan beléptem a hotel aulájába. Kapkodva bújtam ki kabátomból, raktam be azt a pult alá és foglaltam el székemet a recepciós pult mögött. Végzős gimnazista voltam, de lévén, szükségem volt a pénzre, Lexie alkalmazott hétvégente és részmunkaidőben. Családunk sajnos nem bővelkedett az anyagi javakban. Szerettem segíteni a szüleimet, hiába utasította el anya minden alkalommal a haza adott fizetésemet. Lafayette, az egyik falkatag és egyben pincérlány előzékenyen hozott nekem kávét.
-Bevetted a gyógyszereidet? – érdeklődte kedvesen.
-Persze. Ne aggódjatok folyton miattam – bólintottam belekortyolva a koffeines löttybe – Lexie mikor jön? Nem szokott késni – lestem a telefonom kijelzőjére.
-Úton van. Éjszakai műszakot tolt.
Fejemet ingattam rosszallón. Az „éjszakai műszak” afféle kódnyelv volt közöttünk a „járőrözésre”. Szükség volt erre az idegen, kalóz falkák miatt. Biztonságban akarták tudni a saját városukat és ezért tiszteltem őket. Azonban Lexie az utóbbi pár hétben látványosan túlhajszolta magát. Éjszakai járőrőzésből jött be reggel dolgozni és alig pár órás alvás után folytatta a munkát. Lafayette elköszönt, majd leadta a műszakját. Beszéltünk még néhány szót arról, délután beköszön és felvesz egy kis előleget, a kifizetni való lakbére miatt. Eseménytelen perceimet kihasználva átfutottam az előző napi becsekkolt vendégek listáját és azokét, akiket aznapra vártunk. Homlokom sűrű ráncba szaladt egy bizonyos név láttán, noha az Alfa napokkal ezelőtt megosztotta velem az információt, a Carson városi falka tiszteletét teszi nálunk. Szükség volt erre. A ránk leselkedő állandó veszélyhelyzet miatt tárgyalásokat folytattunk más farkasokkal és úgymond, harci támogatásért cserébe alkut kötöttünk. A ritmusos kopogásra felkaptam fejem. Lexie egyébként a farmer-póló kombináció híve volt, ám a hotelbe elegánsan öltözött. Ezúttal egy szimpla fekete garbó, valamint egy fekete szoknya mellett voksolt.
-Jó reggelt Kookie! – mormogta ujjaival összekócolva az amúgy rendesen fésült hajam.
Lexie egyébként több tekintetben is különlegesnek számított. Különböző színű íriszei adtak neki egyfajta varázslatos csábot. Barna és kék szemei alatt sötét karikák virítottak, árulkodva fáradtságáról, ami miatt sajnáltam. Nem szerettem ilyen állapotban látni, aggodalmat keltett bennem. Gyorsan pötyögtem egy üzenetet az ügyeletes pincérnek, amiben reggelit és kávét kértem az Alfának. Ha más formában nem is, de így hasznára voltam a falkának. Lexie szeretett az ő asszisztensének vagy jobb kezének hívni, mivelhogy bal kezes volt.
-Eddig minden rendben? – tudakolta beleívva az én bögrémbe.
-Persze – biccentettem, elrakva a mobilomat – Fáradtnak tűnsz.
-Szarni rá – legyintett.
-Lexie ez nem így működik. Rendben van, hogy sokkal több terhelést bírsz, mint egy átlagos ember és kevesebb az alvásigényed, de ez nem jó. Teljesen lestrapálod magad – oktattam ki a nálamnál 5 évvel idősebb lányt.
-Semmi gond, jól vagyok – vont vállat – Nálad? Te aludtál rendesen? – emelte meg szemöldökét.
Elhúztam számat. Betegségem velejárója volt az alvászavar, amivel gyakorta küszködtem.
-Fogjuk rá – vontam vállat ezúttal én.
-Suli? Megírtad a leckéidet? – faggatózott tovább.
-Már tegnap este és mindent meg is tanultam anya – forgattam szemeimet.
-Tisztelet kisfiam, tisztelet – fenyegetőzött.
Felettébb felnőttesen felmutattam a középső ujjamat neki, mire kinevetett. Mindig hecceltük egymást, gyerekesen szívózva a másikkal. A pincér kihozta a kért ételeket és italt, aminek Lexie jóformán nekiesett. Kedvesen megkínált a kajájából, de elutasítottam. Nem voltam éhes és amúgy is reggeliztem már otthon. Anyu sosem engedett el otthonról üres hassal és ezt az Alfa is tudta. Átengedtem a lánynak a széket, hogy nyugodtan tudjon falatozni. Alapjáraton sosem tekintettem Lexiere nőként, most érdekes módon mégis képtelenségnek tűnt elszakítanom figyelmemet formás, szoknyája alól kivillanó combjairól. Gyomrom összeszűkült, gerincem furcsán zsibbadó érzetet keltett, kezeim reszkettek azért, hogy hozzáérhessek selymesnek ható, hibátlan bőréhez. Nem értettem, mi történik velem. Azelőtt soha nem volt ehhez hasonlóra példa. Máskor is voltam kialvatlan és talán egy kissé feszült, ám nem reagáltam így rá és a közelségére. Zavart az egész és kicsit haragudtam magamra emiatt.
-Jó reggelt a Hölgynek! – törte meg a zavaros pillanatot egy ismeretlen, mély bariton.
A magas jövevény egy fiatal srác volt. Ázsiai vonásokkal és az enyémhez hasonló fazonú hajjal. Csak úgy sugárzott belőle a felsőbbrendűség, a tisztelet követelés, mely cseppnyi arroganciával keveredett. Baromira nem volt szimpatikus, amit tetézett a Lexienek szentelt túlzott mustrálása is. Annak a fajta csávónak tippeltem, aki a rangját és helyes arcát kihasználva dönti egymás után a csajokat.
-Üdvözöllek Rasmus – hajolt meg Alexandra így üdvözölve a pasast – Alexandra Faith vagyok. A Tahoe városi Alfa, Ő pedig itt Jungkook Jeon, a Bétám – mutatott rám.
Kiegyenesedtem, azt remélve, ezzel kevésbé látszom satnyának és törékenynek, de Rasmus vérfarkas lévén egyből kiszúrta a hibát.
-Ez nem farkas. Ez egy ember. Ráadásul, beteg – fintorodott el.
-Jungkook a falkám tagja és amennyiben ezt nehezményezed, távozz! – morogta Lexie védelmezőn, amiért hálával tartoztam neki.
-Nem állt szándékomban megsérteni téged – enyhült meg Rasmus – Mindössze furcsállom, hogy nálatok mindenféle selejtet befogadtok a falkába...
Megugrottam, hátammal a falnak passzírozódva, ijedelmemben, ahogyan Alexandra türelmét vesztve kerülte meg sebesen a pultot, majd karmait kiengedve Rasmus torkára fogott, keményen nekiütve az üveges szekrénynek. A felület berepedt a hirtelen nekicsapódó testtől. Az aulát Lexie fenyegető morgása töltötte be. Veszedelmesen festett, miként fogait villogtatva, harcra készen magasodott a térdeire rogyó, fájdalmas ábrázatú srác fölé.
-Az én városomban vagy, az én szabályaimat és törvényeimet vallod. Még egy becsmérlő szó a falkám bármelyik tagjára és letépem a fejedet. Megértetted Alfa? – vicsorogta a lány.
-Sajnálom – adta meg magát Rasmus – Nem fordul elő többé.
-Abban biztos lehetsz – engedte el Lex, hátrálva, de kitartóan ugrásra kész testtartással – Kookie, kérlek add oda az Úrnak a szobája kulcsát – mondta még nekem, aztán elviharzott.