My Sweet Alpha |Jeon Jungkook ff.|

13. - Szörnyetegek

Alexandra:

A Rasmussal tervezett vacsorát lemondtam. Semmi kedvem és hangulatom nem volt bájcseverészni az Alfával. Maddiet felhívtam Kookie állapotáról érdeklődve. A lány szerint nem volt már neki sok ideje az átváltozásig, de megnyugtatott, hogy vigyáznak rá és nem hagyják szenvedni. Már igencsak éreztem beütni a fáradtságot. Vérfarkasság ide, vagy oda, nekem is szükségem van a pihenésre. Noha, sokkalta tovább bírjuk alvásmegvonás nélkül. Egy egyszerű melegítőbe bújva ültem a fotelben és falatoztam. Velem szemben TaeHyung hasonlóképp tett. A zsúrkocsi roskadozott a rengeteg féle ételtől, melyeket felrendeltem. A másik farkas gyomrának korgása frusztrált, ezért neki kedvezve bőséges vacsorával szolgáltam neki. Rettenetesen sajnáltam Őt múltja, valamint pocsék anyagi helyzete miatt. Tisztán látszott tekintetén a megtörtség, párosulva a félelemmel. Mintha képtelen lett volna lazítani úgy igazán, folyamatosan ugrásra készen állt. Mindemellett ott volt az a különös érzelmihurrikán, melyet kiváltott belőlem. Fogalmam sincs miért, de bizalmat szavaztam neki. Az a szűnni nem akaró érzés, hogy kötődőm hozzá, cseppet nyugtalanított.
- A szüleid? – érdeklődte belekortyolva kólájába, leöblítve a sült csirkét.
- Nem élnek – feleltem egykedvűen.
- Mi történt velük?
- Balesetet szenvedtek. Vízbe fulladtak. Beütött a karma – mondtam gúnyosan.
TaeHyung gondolataiba merült, majd egyszeriben megvilágosodva szánakozva pislogott rám. Fejemet ingattam, mert nem szorultam rá senki szánalmára sem.
- Hallottam, mikor a társadat ápoltad és hűtőfürdőt kényszerítettél rá. Sírtál és utána is feldúlt voltál – fejtette ki.
- És? – ráncoltam homlokom – Nem értem az összefüggést a szüleim halálával.
- Bántottak téged?
- Azt hiszem, lefekszem. Fáradt vagyok, hosszú napom volt – keltem fel lezártnak nyilvánítva a témát.
Hátamon éreztem TaeHyung vizslató tekintetét, miközben bemásztam a takaró alá, elfoglalva a matrac bal oldalát. Nem akarództam erről a témáról társalogni vele. Féltem, ha megosztom vele azt, amiről csakis Leah és Jonathan tud, meginog a belém vetett hite és kevésbé tart majd erősnek. Hallottam még, miként motoszkál, elszív egy cigit és az ágy másik felére fekszik. Lekattintotta a villanyt, jótékony sötétséget teremtve. Egyenletesen szuszogtunk, bár nem aludtunk. Mindketten a plafont bámultuk, eltöprengve valamin.
- Tudod... mindenkinek meg van a maga keresztje. Attól, hogy a múltban rossz dolog történt veled, nem teszi gyengébbé a rangodat. Túlélted és ezzel is erősebbé váltál – bölcselkedett.
- Néha azt kívánom, bár ne éltem volna túl – vallottam be.
- Mégis itt vagy – suttogta.
- A Te életed sokkalta szarabb volt, mint nekem, szóval, ne menjünk ebbe bele – horkantottam.
- Te feladtad volna? ... a Helyemben? – fordította felém fejét és éreztem, miként arcomat pásztázza.
- Nem.
- Akkor nekem miért kellett volna?
- Egy szóval sem mondtam. Hasonló vagy hozzám. Megtetted a lehetetlent és túlélted a túlélhetetlent. Ezt tisztelem benned. Nagyszerű Alfa lehetnél – ismertem be.
- Nem akarok Alfa lenni. Pocsék vagyok a szociális kapcsolatok kiépítésében.
- Egy Alfa feladatköre nem pusztán a barátságok ápolgatásában merül ki – világosítottam fel – Erősnek kell lenned. A legerősebbnek, akire mindenki támaszkodhat. Egyben kell tartanod a falkát, akár egy családot. Szimpátiát táplálni mindenki iránt, amit lojalitással hálálnak meg. Sok falkával tárgyaltunk már és találkoztunk, ám egyik sem volt az enyémhez fogható.
- Egy kissé álszent vagy, nem gondolod? Hűségről és szimpátiáról papolsz. Te minden tag gyengeségéről tudsz, de ők a Tiédről nem.
- Baromság. Látták mennyire szét estem Jungkook miatt – vetettem ellen.
- De neked nem Jungkook a szörnyed – jelentette ki.
- Az én szörnyeim már halottak. Nincsenek többé – nyeltem nagyot.
- Ennek ellenére még mindig félelmet ébresztenek benned – mondta bölcsen – Mit követtek el ellened?
- Az nem fontos – hárítottam.
- Félsz a kádaktól. Mégiscsak fontos.
- Nem a kibaszott kádaktól félek, hanem az emléktől, ami hozzáköt – csattantam fel.
Hosszú csend telepedett a szobára. Igyekeztem megzabolázni légvételeimet és nem arra gondolni, mi évekkel ezelőtt történt. Ki fújtam a levegőt és beszívtam. Ezt többször is egymás után. Azon kattogtam, inkább elmenekülök és átmegyek Kookiehoz. Meg is mozdultam, felkelve az ágyból. Felmarkoltam az asztalon árválkodó cigimet és a fotelbe telepedve rágyújtottam.
- Vízbe akartak folytani? – kérdezte aztán.
Nem válaszoltam rögtön, előtte beleszívtam a cigimbe, mélyen letüdőzve a füstöt.
- Anyám közben nyugtatgatott – kezdtem bele magamtól a mesélésbe – Azt mondogatta, nem akar bántani, hogy ő csak felszabadít. Persze, nem volt mindig ilyen picsa. Találkozott egy szektás hittérítővel és telebeszélte a fejét. Onnantól fogva a szüleim rögeszméjükké vált, hogy engem megszállt a Sátán és azért vagyok ilyen elbaszott. Apával lenyomtak a víz alá. Imádkoztak közben... Emlékszem, arra gondoltam a víz alatt, hogy ez mennyire bizarr már. A saját lányukat akarják kinyírni és Istenre fogják... Aztán betoppant Leah. Akkoriban nálunk dolgozott házvezetőnőként és mázlimra ott felejtette a mobilját. A sikoltozásomra feljött. Jungkook anyja mentett meg és attól a naptól fogva szinte náluk laktam. Egy csodás napon a szüleim meghaltak és a gond megoldódott – oltottam el a csikket és gyújtottam rá egy másikra.
TaeHyung immáron az ágy szélén ült, megfeszült izmokkal, fájdalmas tekintettel. Ezért nem beszéltem erről soha senkinek. Gyűlöltem, ha ilyen mérhetetlen sajnálattal néztek rám. Úgy éreztem, mintha alá ásták volna az Alfai tekintélyemet.
- Te ölted meg őket?
Hátra dőltem a fotelben, ajkaim felfelé kunkorodtak.
- Mindenkinél eljön az a pillanat, amikor le kell győznie a saját szörnyeit. Nemde?