Konohai selejtes ninják

97.fejezet

Miari szemszöge

1 hét után végre hazaengedtek a kórházból. Az idő alatt Anyán kívül nagyon senki se látogatott meg. Egyszer jött Sora és Chiyo-nagyi, de sem Asami, sem Takuna, se más a bajtársaim közül, bár nem is vágytam társaságra. Olyan mintha a gyógyszerek sem segítenének. Ma hazaengedtek. Fura újra itthon lenni, szinte teljesen megszoktam a szobámat és a kórházat.

- Ha szeretnél valamit, csak szólj. - mondta nyugodtan Anya.

- Rendben. - válaszoltam halkan, és felmentem a lépcsőn a szobámba, ahol leültem az ágyamra és a szőnyegemet kezdtem bámulni.

Amint meguntam, megpróbáltam valami érdemlegeset csinálni, de semmi sem kötött le. Sem az olvasás, sem a rajzolás, sem a zenehallgatás, még a szobámat is megpróbáltam kiporszívózni, de még csak a porszívóig se jutottam le. Épp a nappaliban lévő növényeket vizsgáltam, amikor egy kedves hangot hallottam egészen közelről:

- Jaj de jó végre újra látni téged, Miari! Úgy aggódtam érted! - dugta az orrát az arcomhoz Tategami, remélve, hogy a bevált módszer ezúttal is felvidít, de csak a szemeimet emeltem rá - Arashi nem mondott semmit rólad, és nem idéztél meg egyszer sem. Csak most tudtam meg, hogy baj van. Kérlek, soha ne csinálj ilyet még egyszer!

Látta, hogy a tekintetem továbbra is ürességet áraszt amivel lassanként elszívtam az energiáit és a jószándékát.

- Tudod, hogy számíthatsz rám. Mindig itt leszek neked.

Ezt az elmúlt 1 hétben annyit hallottam már, hogy nem tud meghatni!

- Emlékszel mennyi mindenen átsegítettelek már. ...Együtt ezt is megoldjuk.

- Kösz. - nyögtem ki. Mintha Miyako szájából húzták volna ki.

Egy pillanatra befeszítette a hátracsapott füleit, majd felém fordította.

- Akkor... látom nem tudok segíteni. ...Szia! - és egy pukkanás kíséretében eltűnt.

Lelkiismeretfurdalást kellene érezzek, de ugyanazt a haraggal vegyített semmiséget érzem, amit egész nap, csak most intenzívebben. Puffogtam egy sort magamban mire megszólalt a csengő. Gondolkodás nélkül, mérgesen téptem fel az ajtót, és azokat találtam a túloldalán akikre számítottam. Vagyis, majdnem.

- Nem adták át véletlenül, hogy nem lenne tanácsos idejönnötök? - estem nekik szintúgy Miyako stílusában, fáradtan, némi lenézéssel, szikrázó szemekkel.

Reggel, nem sokkal azután, hogy hazaérkeztem meglátogatott a 32-es csapat. Bejöttek a nappaliba, ám amint meguntam a rizsájukat, (ami elég hamar megtörtént) kizavartam őket a lakásból. Gondoltam lesz annyi eszük, hogy szólnak Asami-éknak, hogy ne ismételjék meg a mutatványukat, de szemmel láhatóan nem tették meg.

- Jaj Miari, úgy aggódtunk érted! El sem hiszed mennyire!

- Ezt már megkaptam egy párszor! - válaszoltam ridegen és élesen.

Asami erre felszisszent és elfehéredett.

- Menjetek már innen! - adta ki a haragját a 2 csapattársán, akik szó nélkül felszívódtak.

- Talán már ti sem bízhattok bennük?

- Szó sincs ilyesmiről! Hidd el, mi mind meglátogattunk volna a kórházban, de az a hülye doktorod nem engedett be minket.

- Ichiro-san? Az lehet.

- Kérlek! - rimánkodott - Tudom, hogy fáj és nagyon nehéz, de ne beszélj így! Olyan vagy mint Rin és Miyako! Nem hiányzik, hogy olyanná válj mint ők voltak!