Konohai selejtes ninják

36.fejezet

Rin szemszöge

Fáradtan nyitottam ki a szemeimet. A tegnapi napot Hanabi-channal töltöttem. Megpróbálta nekem megtanítani a Hakkeshou Kaiten-t, de feleslegesen, megint nem jutottunk egyről a kettőre. Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy semmi értelme az edzéseknek, hisz nem fejlődök sehová sem. Persze ezt nem általtoltam jelezni neki.

"- Ugyan már, ne add fel ilyen könnyen! - pirított rám.
- De ha egyszer nem megy! Nem tudom hány edzés óta próbáljuk, de nem sikerül sosem! - fáradtan roskadtam le a földre, klántársam pedig mosolyogva ült mellém.

Mivel a Birtokról kitiltottak, így az én edzőhelyemre mentünk, bár Hababi-chan megpróbálta rávenni Haishi-t, hogy engedjen be a Birtokra, de feleslegesen. Mondjuk mit is vártam?

- És te most mit is vársz pontosan? Természetes, hogy nem megy egyik napról a másikra, hisz ez a Hyuuga klán egyik, ha nem a legnehezebb technikája. Sokat gyakoroljuk és előbb-utóbb menni fog!
- Bezzeg apa már 13 évesen meg tudta csinálni, én meg itt vagyok 16 évesen és még mindig nem megy! - morogtam.
- Ó, szóval innen fúj a szél! - világosodott meg Hanabi-chan - Rin, ne akarj ennyire sietni, hisz még fiatal vagy és bőven ráérsz! És rátérve Neji-re, nos, ő azért tanulta meg ilyen hamar mivel egyrészt valóban egy zseni volt, másrészt pedig volt motivációja. Nem kell olyannak lenned mint amilyen ő volt. Te csak légy önmagad! És ha lehet, ne kapd fel a vizet, de már fogalmam sincs miért jársz hozzám edzésekre... Néha úgy viselkedsz mint akinek teljesen mindegy, hogy itt van e vagy sem. Tudom, hogy te nem vagy az a lelkizős fajta, viszont én szeretném megtudni miért viselkedsz így!

Súlyos csend telepedett ránk percekig.

"-Én megérteni akarlak téged, nem megváltoztatni!"

*Hanabi-chan is csak meg akarna érteni?*

- Bizonyítani akarok... - böktem ki.

A fiatal nő meglepetten fordult felém, szerintem nem számított arra, hogy válaszolni fogok.

- Mit akarsz bizonyítani?
- Hogy én is vagyok olyan jó mint egy normális ninja!
- Már miért ne lennél normális? Rin, ne beszélj butaságokat! - morcosan nézett rám, várva hogy folytassam.
- Ugyan már! Én már régen elfogadtam, hogy egy különc vagyok és az is maradok. Bizonyítani akarok, hisz habár csak egy selejt vagyok, de én nem akarok selejt maradni! Olyan akarok lenni mint apa, aki tehetséges volt és akire felnéztek az emberek! Aki képes volt az életét adni egy barátjáért...
- Jaj, Rin... Most mihez kezdjek veled? - itt kapott tőlem egy értetlen pillantást - Azaz, nem vagyok hozzászokva, hogy így viselkedj! Tulajdonképpen, még soha sem nyíltál meg előttem, így nem tudom mire hogyan reagálnál...

A tanárom zavarában tovább magyarázkodott, de az én fejemben csak egy gondolat tombolt.

*Hiba volt... Mit reméltem, hogy majd megölelget és azt mondja semmi baj? Ugyan, én már rég kinőttem ezekből. Hiba volt elmondani neki, hisz úgyse tud vele mit kezdeni.*

- Mindegy. Szerintem menjünk haza - a szokásos faarcomat felvéve felálltam és leporoltam magam.
- Mi? Nem akarsz tovább edzeni? - újabb meglepődött nézést kaptam.
- Nem. Láthatóan nem tudtál mit kezdeni az előző kis monológommal, így ez csak kínos helyzeteket szülne, amihez szerintem egyikünknek sincs kedve. Inkább csak tegyünk úgy mintha mi sem történt volna - azzal a táskámhoz léptem és azt felkapva indultam meg haza.

De úgy tűnt Hanabi-chan ezt nem hagyja ennyiben.

- Várj már Rin! Nem vagy teljesen reménytelen! Az időzítésed láthatóan sokat javult, akár csak a koncentrációs készséged, viszont én nem edzettem veled ezekre! Kivel gyakoroltál még? Ha úgy véled velem nem haladsz egyről a kettőre, akkor holnap hívd el ide azt a személyt is! Talán ha látnom hogyan sikerül téged tanítania, akkor nekem is menni fog...