A három nővér és az el nem tűnő füst

1. fejezet - Az el nem tűnő füst

Alma leült a konyhaasztalhoz a gőzölgő kávéjával, és ránézett az ott heverő, nyitott újságra. A gyászhíreknél volt nyitva, ami ezen a napon meglehetősen sok helyet foglalt el. Nem ért fel a háború alatti idők halálozási számaival, de a nyárhoz képest látszott egyfajta növekedés. Alma számára ez csupán egy dolgot jelentett. Több munkát.

Aurora lépett be a konyhába, szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek.

– Jó reggelt! – köszönt rá Alma, de Aurora nem válaszolt, csak egy „Neked is!"-hez hasonló nyöszörgést hallatott, és egyenesen a pult felé ment.

Apró, kék mintás csészét vett elő a szekrényből, majd komótosan megemelte a porcelán kannát, és kávét töltött a csészéjébe. Kézbe vette, és indult az asztal felé, de a csésze kicsúszott az ujjai közül, és hangos csörömpölés közepette apró darabokra tört a konyha keleti mintázatú padlóján. Aurora hátra döntötte a fejét, mély levegőt vett, majd hangosan kifújta.

– Miért?! – üvöltötte drámaian, és lehajolt, hogy felszedje a kávétengerben úszó darabkákat.

– Hagyd, majd én. Ülj le! – mondta Alma, és leguggolt összeszedni a csésze maradványait. – Idd meg az enyémet – mondta Aurorának, miközben fejével az asztalon pihenő csészéje felé bökött.

– Köszi! – válaszolta Aurora miközben leült az székre, és nagyot kortyolt a kávéból.

– Hosszú éjjel? – érdeklődött Alma.

– Ühm – hümmögte Aurora. – A Stevenson-ügyön dolgoztam – kis szünetet tartott. – De nem áll össze.

– Mi a baj? – érdeklődött Alma, és közben egy régi újságba csomagolta a törött csészedarabokat, majd a szemetesbe dobta.

– Megcsináltam a próbát, de nem tűnt el a füst – válaszolta gondterhelten Aurora.

– Már megint? – kérdezte aggódva Alma. – Próbáltad napcsúsztatással is?

– Persze – vágta rá Aurora. – Semmi változás.

– Lehet, hogy nála nem működik a próba. Szokott ilyen lenni. De attól a szeánsz még működhet.

– Tudom. De Abigail már így is haragszik emiatt.

– Mit használtál? – kérdezte Alma. –Január 22-én született, szóval meggylevelet, és kakukkfüvet, mivel március 9-én halt meg. Megnéztem 8-ra és 10-re is, zsályával és borókával. De nem múlt el.

– Ez különös.

– Az. És amikor sikerül, akkor is szinte csak véletlenszerűen - panaszkodott Aurora. - Nem veszek észre semmilyen mintázatot.

Mindketten elhallgattak, és a pár másodperc alatt mélyen a gondolataikba merültek. Jó pár percig teljes csendben ültek, majd egy koromfekete macska ugrott fel az asztalra, kirántva őket gondolataik társaságából.

– Ophelia! – szólt rá Aurora a macskára. – Nem szeretem, ha asztalon mászkálsz! – fejezte be a macskához intézett szavait, majd megemelte az állatot, és lerakta a padlóra.

Egy másik macska lépett be a konyhába, ő szürke cirmos volt. Egyenesen a padlón levő kávétócsához ment, és megszagolta. Egy magas, piszkos szőke hajú nő követte.

– Jó reggelt! – üdvözölte testvéreit Abigail, felkapott egy konyharuhát, és a leguggolt a kiöntött kávé mellé, és elkezdete feltörölni a barna folyadékot, amit cirmos cica épp lefetyelni kezdett. – Desdemona! Ez nem neked való! – szólt rá a macskára, és villámgyorsan el is tüntette a tócsát.