A három nővér és az el nem tűnő füst

3. fejezet - Denevérposta

Abigail kikísérte Mr és Mrs Wormingtont a kapuhoz. A szeánszoknak mindig ez volt a legérzelmesebb része. Az előtte levő pillanatokat általában a lelkesedés és az izgatottság jellemezte, hiszen az érintettek feszülten várták, hogy újra láthassák elhunyt szerettüket. Ilyenkor szinte sistereg a levegő. Közben – attól kezdve, hogy leülnek a hatalmas, kerek tölgyfaasztal köré, egészen odáig, hogy elköszönnek az immáron másik világba tartozó szellemtől – a levegő szinte mozdulatlanul áll. Minden gesztusnak és hangnak jelentősége van, vagy éppen lehet. A vendégek kérdéseket intéznek a megidézett lélekhez, amire az igennel, vagy nemmel válaszol. A frissen megbolygatott lelkekben ez a legérdekesebb. Mindent értenek, de beszélni nem tudnak. Csak bólintanak, amikor igen a válasz, vagy megrázzák a fejüket, ha nem. Emellett fontos, hogy lassan, érthetően, szépen artikulálva beszéljenek hozzájuk. Ilyenkor kicsit olyanok, mint aki megtanult egy idegen nyelvet, de még nem használja azt rutinosan. Idővel persze újra hozzászoknak a kommunikáció verbális formájához is.

Mr és Mrs Wormington beszállt a két ló által húzott kocsiba, ami a Fox-birtok kapuja előtt várta őket. Abigail látta, hogy az asszony az esőtől foltos ablakon keresztül őt nézi. Nehezen tudta megállapítani, hogy mi minden van ebbe a tekintetbe rejtve. Egyedül a fájdalomban volt biztos. Az minden távozó vendég tekintetében ott volt. A szerettük újra elvesztésének kegyetlensége.

A kocsi elhajtott, felkavarva az útra hullott, piros színekben játszó faleveleket, amik ropogó hangok kíséretében hullottak vissza a felszínre. Abigail csak állt a hollókkal díszített kovácsoltvas kapuban, és mélyen gondolataiba merült. Vajon jót tesznek az emberekkel? Teljesen fel kéne hagyni a szeánszokkal? Persze lehet, hogy pont jót tesznek az emberekkel. Adnak neki még egy esélyt. Egy esélyt a megfelelő búcsúra, ami a múltban a legtöbbjüknek nem adatott meg. Kavargó gondolatait Alma, és a nyomában surranó Ophelia zavarta meg.

– Már ott is van – kezdte Alma, miközben beleharapott egy csokis kekszbe.

– Akkor ez sem sikerült – sóhajtott Abigail.

– Peig mü' a' 'ittem – mondta teli szájjal Alma, majd lenyelte a süti maradványait. – Kicsit mintha később jelent volna meg – folytatta, miközben letört egy darabot egy másik kekszből, és ledobta a szoknyájához dörgölőző Opheliának.

– Gondolom nem a mi érdemünk. És könyörgöm, ne beszélj teli szájjal! – forgatta a szemét Abigail.

– Most már tényleg tele leszünk – állapította meg Alma, ignorálva nővére intő szavait.

– Tudom - mondta komor arccal Abigail.

Hűvös szellő simította meg az arcukat. Elindultak a leveleket hullató platánokkal szegélyezett úton a ház felé. Egyikük sem szólt egy szót sem. Ophelia előttük ment, de néha megállt, hogy rávesse magát egy-egy még mozgó száraz levélre. Amikor egész közel értek a házhoz, Abigail is megpillantotta az ifjabb George Wormington kísértetét, ahogy ott kóborolt a kápolna melletti sírkertben. Aztán meglátta, hogy egy hosszúra nőtt folyondár – talán borostyán – szakadt le egy fáról.

– Ott van Marcel! – lelkesedett Alma, és elindult a férfi felé.

Abigail is megindult a sírkert felé, követve húgát. Ahogy közelebb ért, Marcel alakja egyre jobban kivehetővé vált. A férfi meglehetősen magas volt, világosbarna haja nagy hullámokként keresztezte hosszúkás arcát. Fehér vászon inge minden mozdulatnál kirajzolta szálkás felsőtestét. Ő volt a Fox-birtok gondnoka, aki épp a fákat tisztította meg, a rájuk kúszott gyomoktól.

– Jó napot, Monsieur Marcel! – köszönt rá Alma.

– Bonjour, Mademoiselle Alma! – üdvözölte Marcel, majd egy jókora indát dobott le a földre, ami rendezetlen kupacot formálva terült el a lábánál.