A három nővér és az el nem tűnő füst

11. fejezet - Egy ígéretes üzlet

– Sose utazz fehérben! Anyukám mindig ezt mondta – szaladt ki Emily száján, miközben Edgar lesegítette a vonatról. 

– Még jó, hogy időben jutott eszedbe... – élcelődött Edgar.

Emily nem válaszolt, csak óvatos mozdulatokkal elkezdte lesöpörni az apró fekete szemcséket, amiket az éppen elhaladó gőzös hagyott a korábban teljesen hófehér blúzán.

Egy hordár sietett feléjük, felkapkodta a hatalmas, ám meglepően könnyű csomagjaikat, majd elindult a várakozó kocsi felé. Emily belekarolt Edgarba, majd határozott léptekkel követni kezdték a poggyászukkal zsonglőrködő hordárt.

– Tényleg szükség volt ennyire? – kérdezte Edgar, fejét az üres bőröndök irányába lendítve.

– A válaszom két szó – húzta fel szemöldökét Emily. – Watson-fiaskó. Emlékszel, nemde? – kérdezte határozottan, de mégis kissé pajkosan Emily.

– Hogy is felejthetném el! Valahogy mindig szóba hozod... – mondta mosolyogva Edgar.

– Nem fogok még egyszer rögtönzött lepedő-batyuval utazni! – emlékeztette kísérőjét Emily.

– Tudom, tudom – próbálta lezárni a témát Edgar.

– Vannak határaim – folytatta Emily. – Elismerem nem sok, de vannak – ironizált.

Beszálltak a két ló által húzott kocsiba, ami azonnal indult is. Mesébe illő, őszi tájakon haladtak keresztül. Röpke fél óra alatt meg is érkeztek céljukhoz, a Lontson-kúriához. A fehér falú épület homlokzatát hat korinthoszi oszlop díszítette, és hatalmas platánfák árnyékában helyezkedett el. A hűs idő ellenére a főbejárat tárva nyitva állt, mintha csak arra várt volna, hogy bárki betérjen rajta. A kocsi komótosan megállt a fekete, kovácsoltvas kapu előtt. A kocsis korát meghazudtoló gyorsasággal pattant le a gyeplő mögül, és serényen pakolni kezdte a csomagokat. Edgar kiszállt, majd kisegítette Emily-t a járműből. A kocsis a járdára helyezte a könnyű csomagokat.

– Köszönjük! – mondta Edgar a férfinak, és átnyújtott neki pár zöld bankjegyet.

– További szép napot Önöknek! – köszönt el a sofőr, megemelte sapkáját Emily előtt, felszállt az kocsira, és elhajtott.

Emily értetlenül nézett az kocsi után, bár a frissen felkavart porfelhő miatt nem sokat látott belőle. Csak a lovak patkóinak dobogását hallotta egyre halkabban. Edgar felé fordult, és az immáron távoli jármű után mutatott.

– Most... mi...hogy? – próbált értelmes mondatot formálni Emily, de csupán összefüggéstelen szavak hagyták el a száját.

– Nyugalom! Van egy tervem – csitította Edgar, majd megemelte a bőröndjeiket, és elindult a kapu felé.

Emily bízott Edgarban, ez tagadhatatlan. Ám a tapasztalatai azt mutatták, hogy a férfi megoldásai nem működnek zökkenőmentesen. Legalábbis nem mindig. Sőt! Határozottan embert próbáló körülményeket szokott előidézni, amikor Emily rábízza az irányítást. Ám ezt a gondolatot megpróbálta elhessegetni magától. Próbált nem gondolni arra, ami Marokkóban történt. És Új-Delhiben. Vagy Barcelonában.

Emily követte Edgart, belépett a kétszárnyú, kovácsoltvas kapun. Léptei kopogtak a téglaszínű köveken. Hatalmas platánfák vetettek árnyékot a sétányra, a levelek között itt-ott sikeres beszabadult az őszi nap kissé fáradt fénye. Edgar megállt a lépő alján, letette a bőröndöket egy félreeső sarokban. Emily mellé lépett, egymásra néztek, majd elindultak felfelé a lépcsőkön, egyenesen a bejárat felé.