Lunae Lumina - A Hold láthatatlan köteléke

28. fejezet

Meleg puha takarók és párnák között ébredtem. Belefúrtam arcom az egyik puha felhőbe, olyan hívogató volt így is hogy benne feküdtem. A paplan melegsége kellemesen átmelegített engem is. Ahogy tértem magamhoz, úgy kezdem el érezni a horzsolások lüktető fájdalmát. Lassan kinyitottam a szemem, és egy mellkas látványa fogadott. Behunytam erősen szemeim, majd újra kinyitottam őket, de nem a szemem káprázott és álmodni sem álmodtam. Lezserül begombolt ingéből kikandikált a göndörödő fekete mellkas szőre. A Gazda volt az, és a hajammal játszadozott.

Visszahunytam a szemem, mintha még aludnék, nem akartam azt a fejmosást. Még nem. Olyan meghitt ez a pillanat, nem akartam, hogy ezzel érjen véget. Elhelyezkedtem, kicsit közelebb húzódtam hozzá. Megsimította az arcom, majd közel hajolt. Éreztem a leheletét az ajkamon.

– Tudom, hogy fent vagy – vettem egy nagy levegőt.

– Nem akarom, hogy ez a csodás pillanat, egy lehordással érjen véget – nyitottam ki a szemeim.

Egymás tekintetében vesztünk el. Sóhajtott és homlokát az enyémnek döntöttem.

– Hiába fürdettelek le, még mindig érzem. 

– Büdös vagyok? – ültem fel. – Lefürdettél? – éreztem, ahogy vörösödök.

– Nem és igen - morgott. Már készítettem magam a kioktatásra. – Olyan illatod van, mint Aramortnak! – ült fel ő is.

– Az, hogy lehetséges?

– Aramort virágágyon alszik. Mikor magához édesgetett az ágyába fektetett, amíg megcsinálta a fészket – magyarázta. – Mindent elmondott mi történt.

– Nem bántottad ugye?

– Miért is? – nézett rám szúrósan.

– Megmentette az életem!

– Azért küldték, hogy megöljön!

– Igen, de nem bántott! Megtehette volna, de nem tette! – fordultam felé.

– Miért vagy ilyen elnéző vele szemben? – förmedt rám.

Hangjában düh érződött és még valami más. Egy ismeretlen érzelem kavargott az aggodalom mellett.

– Mert olyan, mint egy kisgyerek… olyan érzésem van vele szemben, mintha meg kéne védenem. Csak magányos, hiányzik neki a társaság.

– És te egyből szaladsz, hogy oda add neki a társaságod!

– Tessék? 

– Jól hallottad!

– Csak nem féltékeny vagy rá?! – hökkentem meg.

– Nem!

– De! Valld be! – nevettem el magam. – Azért feküdtél csak mellettem, hogy a te illatodat vegye át a bőröm, csak ezért?

– Nem csak ezért…

– Na persze…

– Aggódtam! Érted? – nézett mélyen a szemembe. – Aggódtam, mert megint mész a saját fejed után! Ez nem az emberek világa, ahol túléled! – ragadott meg a karjaimnál. – Ez itt…

– Ez fáj.

– Bocsánat – engedett el. – De meg kell értened az én szemszögemből is a helyzetet.

– Akkor te is értsd meg az enyémet – néztem rá. – Tudod, hogy érted dobog csak a szívem. Azért, mert segíteni akarok, valaki másnak még nem azt jelenti, hogy már nem szeretlek... Az én szemeim csak téged látnak ilyen szempontból – simítottam meg az arcát.