Lunae Lumina - A Hold láthatatlan köteléke

31. fejezet

Kora reggel már készülődtek a beidézés végett. Maortem szorosan magához ölelt, és megígérte, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Hinni akartam a szavainak, de nem tudtam. Mélyen belül éreztem, hogy nem lesz olyan egyszerű ez a dolog, mint vártuk és akartuk. Philip és Aruella kéz a kézben sétáltak át a Nagyúr által nyitott portálon. A Gazda még utoljára megcsókolt az indulás előtt, majd átlépte ő is a megnyílt kapunk és az lassan zárult össze mögötte. A könnyeim utat törtek maguknak, mintha úgy érezném, hogy sosem fognak visszatérni hozzánk. Ferder átkarolta a vállam és megsimogatta.

– Minden rendben lesz!

– Nem lesz! – sírtam csendben.

– De! És ebben kell most a legjobban hinned! – nézett a szemeimbe.

Nem válaszoltam csak egy nehéz sóhaj hagyta el az ajkaim, majd meredtem a portál helyére. Vágytam rá, hogy azonnal vissza is érjenek, de erre semmi lehetőségem nem volt. 

– Hogy lehet oda eljutni?

– Ne légy bolond! Már így is elég komoly bajban vagy!

– Tudom, de ha végig nem is legalább a szünet alatt hagy legyek ott! Ígérem, csak megölelem őket és jövök is vissza!

– Nem tehetem – csóválta meg a fejét a férfi.

– Kérlek – szorítottam meg a karját –, csak egy ölelés.

A séf sóhajtott egy hatalmasat, majd rám nézett, és el is kapta a tekintetét.

– Kikészítesz ezekkel a szemekkel! – sóhajtott. – Egy ölelés és semmi több! – ujjaival tudatosította a számot. – Ha nem jössz, átnyúlok az átjárón és visszarángatlak!

– Köszönöm! – öleltem meg Ferdert.

– Csak ne halj meg és maradj még velünk – simogatta meg a fejem. – Nagyon hasonlítasz a húgomra – ismerte be nehezen.

– Aki benned él? – engedtem el, hogy rá tudjak nézni.

– Nem, Ő utánunk született jóval. Démon létére kedves volt a szíve, akár egy angyalnak.

– Mi történt vele?

– Megölték – nézett el a fejem felett, majd elindult a konyhába. – Ha szünet lesz, elmegyek érted, addig légy türelemmel.

– Köszönöm! – törölgettem meg a szemeim.

Az alagsori ajtóra emeltem a tekintetem, de tudtam, hogy ott nem tudnék pihenni, ezért az emelet felé indultam el. Maortem szobája volt a célom, ha már nem lehetek vele, legalább az illatát hagy érezzem a párnái ölelésével. A szobája, csak egy közepes szoba volt. Nem mondanám meg elsőre, hogy egy Nagyúr lakik benne. Letisztult és egyszerű. Beledőltem a puha takarókba és szorosan magamhoz öleltem a párnáját. Mély levegőt véve próbáltam begyűjteni tüdőmbe az illatát, amely megnyugtat. Nem nagyon sikerült a tervem, de legalább nem a Séf nyakán lógók számolva a másodperceket, mikor is lesz szünet végre. Felkeltem az ágyról, de a párnát nem eresztettem el. Szorosan fogtam, mint egy utolsó kincset, melyet sosem engedne el az ember, még ha az életébe is kerül. Az ablakon kinézve a birtok bejárata terült a szemem elé, melyet a szürke, gomolyfelhős ég font körbe. Nem tudtam nem rájuk gondolni, pedig nem napokra távoztak, mégis mardosott belülről egy rossz érzés, mely nem hagyott nyugodni. Megtelepedett a tudatomban és a kis zugából ontja ki a kételyt és az aggodalmat.

Leültem az asztal elé, melyen egy hatalmas tükör pihent. Megfigyeltem minden vonásom, rezzenésem és mimikám. Vörösre sírt szemeim, nyúzott és beesett arcom és a szám. Az ajkam, mintha sosem tudnák mi is az a mosolygás. Egy nyúzott nőt láttam az életvidám énem helyett. Sóhajtottam és felkeltem a székről. Elsétáltam az ajtóig a párnát magammal víve, majd elhagytam a szobáját. Azt hittem jobb lesz és megnyugszom, de csak jobban aggódok, mint előtte. A házban és kertben járkálva, lassan de letelt az idő. A hallba lépve Ferder jelent meg előttem.