Lunae Lumina - A Hold láthatatlan köteléke

3. fejezet

A reggeli készülődésem kopogás hangja zavarta meg, és az ajtó alatt egy becsúsztatott üzenet várt rám utána. Általában ilyen üzenet kézbesítést a szolgáló lányok csinálnak, a komornyik egyszerűen beengedi magát, ahogy a Gazda is. Ők inkább megtartják a távolságot mindenkivel, így nem lesz számukra személyes.

   „Gyere az irodába, ha elkészültél!"

Állt a papíron, a rövid, de annál lényegre törőbb üzenet. Sóhaj hagyta el a számat, gerincemen végigsöpört egy rosszalló fuvallat, hogy valamit elrontottam. Összekészültem és sietős léptek után, már az iroda ajtajában is álltam. A kezem alig érte el az ajtót, hogy kopogjak már kattant is a zár. Beléptem. Az asztal mellett, kissé neki támaszkodva állt a Gazda, jobbra Philip. Kezükben papírok voltak és a munka kellős közepén hívattak magukhoz.

– Sajnálom! – már előre bocsánatot kérek, az a biztos.

– „Ne tedd!" – hallottuk elménkben a hangját.

Értetlenül álltunk mindketten, szemünk a Nagyúron pihent. Philipre nézett, majd vissza rám
.
– Litara kisasszony, elmosatta velünk az összes evőeszközt és tányért – sóhajtott a komornyik. – Igazából mindent újra kellett csinálni, amihez hozzáértél. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy ezeket a munkákat végezted ahelyett, hogy azt tetted volna, amit mondd és biztos mindent rosszul csináltál, mert csak ember vagy – fordult felém Philip.

Sóhajtottam és magam elé pillantottam, aztán vissza a két férfira.

– Nem a te hibád, egyszerűen csak...

– Ember vagyok, tudom – fájt kimondani, mintha magamban is tudatosítottam volna, hogy nincs itt helyem. Nincs mellette helyem.

– Igen – fordult vissza az asztal felé. 
Pár percig egymást nézték, majd meghajolt és távozott, azzal a mondattal, hogy átadja a Kisasszonynak.

Félve a Gazdára emeltem a reménnyel teli tekintetem, hogy vége lesz ennek a hatalmi vitának felettem. Nem tudok kétfelé szakadni. Az asztal elejéhez sétált és nekidőlt, de nem figyelt rám egy darabig. Majd megéreztem súlyos pillantását, méregetett, mintha nem tudna hova tenni. Nem volt bátorságom megkérdezni, hogy mi a baj. Féltem a választól. Féltem, hogy nem maradhatok itt velük... vele. Nem akartam őket elveszíteni. Beszédre nyitottam a számat, de belém fojtotta a szót, melyek a torkomon akadtak.

– „ Nem Litara a Gazdád!" – jelentette ki.

– Tudom.

– Miért érdekel téged? – szólalt meg.

Szemeim ismét elkerekedtek, szívem pedig megdobbant. Sosem beszélt még hozzám a hangján. Ugyan olyannak hallottam a füleimmel, mintha az elmémben hallanám, csak hangosabb, erőteljesebb és sokkal áthatóbb volt. Körülölelt és magával ragadott. Csak bámultam rá, és nem bírtam levenni róla a szemem hiába próbálkoztam.

– Csak azzal kell, foglalkoznod, amit Én vagy Philip mond!

– I... igen! – préseltem ki magamból nehezen.

– Ez maradjon is így! Ha Litara szól, akkor mondd neki, hogy velem egyeztessen.

– De bántani fog.

– Nem fog – pillantott el oldalra –, nem teheti.

– Biztos?

– Hazudtam én neked valaha is? – hangjában harag lappangott.

Lesütöttem a szememet és megráztam a fejem, majd mélyen a zöld szemébe fúrtam a sajátomat.

– Nem.