Espresso két cukorral

8.

- Oh te jó ég... -suttogtam magam elé mikor másnap reggel a Maffia főnök szobájában ébredtem mellette és még pár boros üveg társaságában. Kezembe temetve arcomat néha rápillantva az alvó vörösre próbáltam össze szedni magam. Nem szeretem Chuuyát. Szerelemből legalábbis nem. Azt hiszem. A saját érzéseimen nem tudok kiigazodni! De Ranpot is képtelen vagyok már igaz szerelemből szeretni. Folyamatosan a fejembe jár és tehetetlen vagyok. Aggódom érte hisz mégis számomra a legfontosabb ember volt nagyon sokáig. Chuuya az első napokban biztosított arról hogy a férfi tudja hogy biztonságban vagyok. Később azt is elárulta hogy a neki küldött levélben benne van ne keressen többet. Nem tudtam mit tenni ez ellen hiába is szerettem volna tiltakozni. Belül féltem Chuuyától. Nem is. Sokkal inkább a tudattól hogy mire képes az ereje. Ezek ellenére mégis mindig vártam hátha feltűnnek előttem a fekete tincsek a tőlem kapott kalappal a fején.

- [Név]? Hasogat a fejem. - nyöszörgött a mellettem lévő. Kérdőn és szarkasztikusan néztem le rá bár ezt csukott szemmel aligha láthatta. Nem is törödik azzal mit tettünk az este?

- Hozok vizet és gyógyszert. - kelltem ki az ágyból. Viszont mikor felálltam realizáltam egy igen fontos és jelentős dolgot.
Hol vannak a ruháim?
Körül nézve a szobába szedegettem össze az anyagokat majd halkan felráncigáltam magamra. Nagyon reméltem hogy Chuuyát tényleg annyira gyötri a másnaposság hogy nem nézi végig a különleges reggeli ruha akciómat.

*******

- Chuuya~ hova mész?

- [Név] te is tudod hogy az ilyeneket nem igazán mondhatom el. Nem akarom hogy veszélybe kerülj. - nem mintha maga egy maffia szervezet nem lenne épp elég veszélyes. Gondolataim ide oda cikáztak mégsem akartam modortalan lenni a férfival. A biztonság hallatán keserű mosolyra húztam ajkaimat majd egy apró puszit adtam arcára.

Nem igazán beszéltünk arról az estéről. Részegek voltunk és meg gondolatlanok. Nem tudom hogy meg bántam e. Minden gyorsan történt és felfordult velem az egész világ. Mindent amiről azt mondtam hogy ismerem hamis. Nakahara Chuuya adja az egyetlen biztos pontot jelenleg amibe sikeresen meg tudok kapaszkodni. Az egyetlen személy akit jobban ismerek mindenki másnál a titokzatossága ellenére is. És minél több nap telik el és minél többször gondolok vissza arra az estére annál intenzívebben él bennem minden egyes érintése és porcikája. A bódító illata a szőlő aromás keverékével elegyedve. Finom volt velem. Lágy mégis vad amit nagyon régen nem tapasztaltam már. Tényleg más volt vele. Kissé agresszívabb és dominánsabb. Túlfűtött és szeszélyesebb. Mégis pontosan ugyan úgy oda figyelt rám mint Ő. Mintha csak egy apró porcelán baba lennék ami bármelyik pillanatban apró szilánkokra törhet ha rosszul érnek hozzá.

Minél többet gondolok erre annál jobban jövök rá hogy a szívem két felé húz. Életemben először.

[Név]-san.- a hang irányába fordultam. Ennyire elkalandoztam volna? A vörös hajú férfi már eltűnt a folyosókról és egy darabig nem is láthatom viszont azokat az igéző kékeket.

- Akutagawa? Te nem mentél?

- Nem nagyon volt kedvem. Jobban szeretek Japán és Yokohama határain belül mozogni.

- Értem. - hajtottam le ismét fejem. A vörös padló szőnyeget kezdtem el tüzetesen szemlélni. Túlságosan sok a mostani teher amit feleslegesen cipelek magammal. Ha visszatér mindenképpen beszélnem kell Chuuyával.

- Akutagawa! - néztem az ónixokba amik még mindig a vesémbe láttak. - Gyere el velem vásárolni. Egyedül nem hagyhatom el a bázist de egy kísérővel biztos nem lenne nagy gond. Úgyis szabad vagy nem de?

- Egy szóval sem mondtam hogy szabad vagyok. - lehet csak képzeltem de a fiatalabb mintha teljesen megsemmisülve hallgatta volna végig tervemet a mai napról aminek a részévé is vált alig egy másodperc alatt.

*******

- Egy kávézó! - mutattam egy tömb épület felé. Viszonylag régebbi építésű emeletes ház volt több iroda házzal és lakással körülvéve. Az alsó szinten pedig egy családias kávéház foglalt helyet. A hirdető táblák nyilakkal jelezték a helyet és díszes felirattal mi minden kapható itt.

- [Név]-san! Ez nem jó ötlet. Menjünk haza. Szerzek neked kávét ott is!

- Nyugi már Ryu nem lesz világvége attól hogy megiszok egy [kedvenc kávéd vagy italod] ! - mosolyogva pár szatyorral a kezembe indultam meg és már szinte elértem az üveg ajtóig amikor Rashoumunt vettem észre. A bizar de édes lény óvatosan mégis hihetetlen sebességgel ragadott meg ruhámnál fogva és húzott hátra. Meglepetten néztem fel a fekete hajúra aki dühösen méregetett.

- Vissza megyünk. Most.

- Jól van igenis értettem. -mondtam morcosan miközben azon voltam ne veszítsem el a hideg vérem és az egyensúlyom. A sárkány szerű lény rántása miatt kis híján hátra estem.

- Csak nem? Akutagawa-kun? ~- egy ismeretlen férfi hangot hallottam meg a hátunk mögül. Gyerekesen elhúzta a mellettem álló nevét és nekem úgy hangzott mintha régről ismerték volna egymást.

Hátra pillantottam a kellemes tónusú hang gazdájára. Magas szálkás alkata volt a férfinak. Barna göndör fürtjei a homlokába lógtak és sötét barna szinte karamell színű szemei az ideges Akutagawát kémlelték. Kezei zsebre téve a világosbarna ballon kabátjába. Igazán jóképűnek hatott de éreztem hogy cseppett sem jó ember a maffiára és ezáltal rám nézve. Ekkor pedig még nem is tudtam hogy végül teljes mértékben igazam lesz. Túlságosan rejtélyes.
A mély szemek találkoztak az enyémekkel.

- Nahát Akutagawa-kun! Nem is tudtam hogy barátnőd van! - mosolyodott el ravaszul. Összeszűkítve szemeit jobban szemügyre vett.

- Ch. Mert nem is az Dazai-san.

- Oh tényleg? Nos.. Akkor hogy szólíthatom a kisasszonyt?- lépdelt közelebb egészen addig amíg Rashoumun meg nem állította. A lény ismét körém fonódott és szembe nézett a másik férfival. Nem rántott hátra és nem tolt el. Csak védelmezett. Bár akkor még nem tudtam miért is kéne tartanom az előttem állótól.

- Tudod hogy nem hat rám a képességed. -intézte szavait a fiatlabbhoz. - Nem árthatsz nekem.

- Tudom. -szigorú komoly és monoton hangvételre váltott a maffiózó és szüntelenül előre nézett.

- Nincs szándékomba bántani a kisasszonyt. A nevem Dazai. Dazai Osamu- szólt immár hozzám egy lágy mosoly keretében. Biztos voltam benne hogy Dazai-san furcsa egy teremtés. Fásli borította kezeit és nyakát. Mégis annyira elragadó kisugárzása volt amiről képtelen voltam megfeledkezni. A nevét pedig biztosan hallottam már valahol.

- Lenne kedve egy kettős öngyilkossághoz?

- Dazai-san! - kiáltott rá Akutagawa míg én csak nagyokat pislogtam lesokkolódva az előbbiektől. A Japánok mind ilyen abnormálisak?!

- Hogy tessék?

- Mi a neve? - tért át rögtön más témára.

-[Név], [Teljes név].

- Hm? Ranpo-san barátnője? - kérdezte kíváncsian viszont a név hallatára megállt bennem az ütő egy röpke pillanat elejéig. Mégis...

- Mégis honnan...?