Espresso két cukorral

6.

Becsapva éreztem magam és a legkönnyebb prédává váltam ezáltal. Hallottam még egy kelletlen morgást és egy élesebb kiáltást majd mind ez elhalkult és megszűnt. Chuuya hagyna futni? El tudok innen szökni? Keserű ízt éreztem a számba amiről nem tudtam megmondani mi is lehet vagy mi okozza. Majd amint a bíbor színek összemosodtak előttem megtorpantam. Nem igazán tudtam hogy hol vagyok. Leginkább a hatalmas folyosóra tippeltem volna.

Arcomon patakokba folytak le a könnyeim egy darabig majd amint megálltam lassan elapadtak. Ökölbe szorítottam kezeimet és összepréseltem az ajkaimat. Remegtem és rájöttem mi ez az íz és mi ez az érzés. A csalódottság és a harag érzése. Túl fiatalon döntöttem úgy hogy menekülni fogok. Menekülni a saját életemből egy általam megalkotott jobb élet felé. Aznap mikor megismertem Ranpot úgy éreztem hogy ő is egy kirakós darab ahhoz hogy egy szebb életet tetemtsek magamnak. Sosem volt szerencsém és sosem ízlelhettem meg a jobb életet amit mindig is akartam. Hisz mindent kettőnk köré építettem. Mindent a köré a férfi köré akit szeretek. Edogawa Ranpo volt a tartó pillérem és noha tudtam hogy az évek múlásával ez a tartó pillér kimozdult a helyéről és repedezni kezdett mégsem törődtem vele mert bíztam benne hogy helyre tudom hozni és újra érezhetem a boldogságot. Amiről később kiderülhet hogy kegyetlen egy boldogság volt amivel csak hitegettem magam. Borzasztó egy érzés volt ez. Hazudott volna nekem? Miért tette? Miért nem mondta el? Nem kerültem volna ebbe a helyzetbe akkor...Az egész testemben szétterjedt és megbénított a különös érzés. A múltam és a jelenem is romokban volt. Mindent romokban láttam magam előtt a fekete dossziéval és tartalmával együtt. Mégis mióta? Sírni akartam. Nem jöttek a könnyek. Ordítani akartam de hang nem jött ki a torkomból. Majd kezemet elernyesztve magam mellé engedtem. Lebicsaklott a fejem és szembesültem az igazsággal amit eddig is tudtam csak képtelen voltam beismerni magamnak.

- Főnök. Megtaláltam. - ismerős hang volt ez de nem igazán nekem szólt. Bár abban a percben nem mintha törődtem volna azzal hogy nekem szól e a fiú. Megtörtem. A világ kettétört úgy ahogy csak tudott.

Léptek szapora zaja verte fel a csendet majd hangos lihegés és futás jellegzetes hangja. Végül pedig két erős kar ami mellkasom alatt ölel szorosan át. Még mindig magam elé bámultam és tekintetem üres volt. Én legalábbis annak éreztem. A másik mellkasa szorosan simult a hátamnak és mintha csak passzolnának maradt velem ugyan abban a pózban sok ideig. Nem igazán számoltam az időt. Az elkeseredettség és a csalódottság közepén egy gyenge melegséget érezhettem ami teljesen megváltoztatott a jövőben de akkor ezt még koránt sem tudtam.

- [Név]. Ne merj el futni így többet. Aggódtam miattad.

- Chuuya... - suttogtam és egyik kezemet lassan felcsúsztattam az övéire amik még mindig szorosan öleltek a hasamnál. Éreztem ahogyan megrezzen és egy nagyobb levegőt vesz. Szívének ütemes halk dobogása nyugtatott meg és juttatta eszembe hogy mind ezek ellenére élek. És nem hiába van ez így.

- Menjünk vissza.

******

Ezek után nem emlékszek igazán semmire. Egy nappal később ébredtem fel ugyan abban a szobába immár nem megbilincselve. Fájtak a szemeim és hasogatott a fejem. A halántékomhoz nyúltam és azt dörzsölve támaszkodtam fel ülő helyzetbe. Belemerültem a tengernyi párnába amit hátam mögé és fejemhez raktak. Nem mondom hogy nem élveztem a helyzetet. Viccesnek tartottam viszont a fájdalom tompa érzése még ebben a kis jókedvemben is meggátolt. Az ágy amiben feküdtem besüppedt. Oldalra nézve megláttam őt ahogyan mellettem ül és az ablakon át néz ki. Mikor ide kerültem az összes függöny be volt húzva és sötétítők vonták be az ablakokat. Most az egész szobát fény lepi el és amint észrevettem a mellettem lévő ablakot elkerekedtek a szemeim és nem tudtam teljesen felfogni a látottakat. Yokohama városa tárult a szemeim elé. Az aprónak tűnő ezernyi épület a folyók és a csatornák. A távolban pedig a tenger.

Gyönyörű... Vajon milyen magasan lehetünk?

- Hogy érzed magad kedves? - a vörös felé nézve ismét találkozott a tekintetünk. Képes lennék elveszni azokban a tengerkék szemekben. Hogy tudnak ilyen intenzíven csillogni egy gyilkos szemei?

- Mintha másnapos lennék. - az elém táruló látványnak sikerült feledtetnie a fájdalmamat egy kis időre amiért hálát is adtam.

- Biztos a nyugtató utó hatása. - Hogy mi?

- Te benyugtatóztál?

- Igazság szerint nem láttam még soha egy élőt ennyire élettelenek. Ez volt a leglogikusabb megoldás.

- Én nem éppen így gondolom. Minek kellett ekkora lórúgást adni be? - siránkoztam egy kicsit és azon kaptam magam hogy teljesen nyugodtan és fesztelenül beszélek Chuuyával.

- Vissza hozott baby szóval nem ellenkezek. - tartotta fel kezeit amin még mindig kesztyű volt. Idebent minek hordja? Ez is ilyen főnökös dolog amiről nem tudhatok?

- Meg mondtam hogy ne hívj babynek.

- Igaz is baby. Bocsánat.

- Ch. - lehunyva szemeimet végig gondoltam mindazt amire emlékszek az elmúlt napból. Semmi kellemes emlék nem ért. Az ágyam melletti asztalon ott hevert a fekete dosszié. [Szemszíned] szemeimmel képes lettem volna felégetni az egészet az asztallal együtt. Azt hittem Ranpo elhagyott de sosem gondoltam volna hogy saját magam tettem mindent tönkre. Legalábbis úgy éreztem. Vajon mióta? Azóta hogy együtt vagyunk nem minden az aminek én hittem vagy csak az első Japáni látogatása után fordult minden rosszra? Mióta figyeltek minket a Dokk maffia emberei?

- Tüntesd el. - sziszegtem és saját magamat is egy kígyóra emlékeztettem. Chuuya kék íriszei a mappára vándoroltak majd vissza rám. Magammal és a hazugságokkal is képtelen voltam szembenézni. Ha ő így akarta akkor elfogadom. De mindenképp tőle kéne hallanom.

- [Név]? - elszánt voltam és bosszú éhes. Más szemszögből próbáltam meg felmérni mindent és egy teljesen új élet lehetősége vált nyílván valóvá számomra amit csak így érhetek el. Nem fogom feladni a hitem amit eddig kiépítettem. A munkámat a barátaimat és saját magamat sem. Viszont nem fogom engedni hogy ismét megtörténjen ami már egyszer megtörtént. És ehhez közre kell működnöm nekem is. Ki fogok innen jutni úgy hogy maga a Maffia fog kivinni és védelmet adni. És beszélek Ranpoval.

*******

- Rendben.

- Tessék?

- Azt mondtam rendben. Veled maradok és igyekezni fogok beléd szeretni. De nem tudom garantálni hogy az érzéseim ilyen közreműködőek lesznek.

- El sem hiszem.- suttogta és mintha egy aprócska könnycseppet láttam volna szeme sarkában ahogyan elfordult felőlem. Abban a másodpercben őszintén sajnáltam Nakahara Chuuyát amiért teljes mértékben átvágom őt a saját érdekembe. Mégis miért lettem számára ennyire nélkülözhetetlenül fontos mikor én eddig nem is ismertem őt? Hol találkoztunk mi már?

- De...

- Mondjad kedves. -fordult ismét felém.

- Van egy feltételem.

- Mi lenne az?

- Nem érhetsz hozzám és nem közeledhetsz hozzám szexuálisan.

- Mi?! - mordult fel és a piros fény egy pillanatra megjelent körülötte. Még mindig nem értettem mi is ez igazán. De azt tudtam hogy csak rosszat jelent.

- Egyenlőre. - egészítettem ki mire a fény eltűnt és kifújhattam magam.

- Alapból nem érek hozzád akkor ha azt te nem akarod. A tegnapi csak egy kísérlet volt. Kiváncsi voltam mennyire vagy könnyen kapható. De eddig benned látom a legnagyobb kihívást. Ez tetszik! Nem hiába esett rád a választásom. - szóval az előbb csak rám akart ijeszteni hogy sikeresen átverjen mi?

Na lássuk akkor Nakahara Chuuya...
Ki tudja jobban manipulálni a másikat?