Ambivalencia ¦NoMin ff¦

13. Mostmár Biztos

Jeno pov

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy mekkora kegyetlenség volt az, amit műveltem. Felfogni nem tudom, hogy egyes alfák, hogy tesznek hasonlót szemrebbenés nélkül úgy, hogy utána a markukba röhögnek. Össze-vissza játszanak és a elhitetik partnerükkel, hogy minden jó lesz, de a végén kiélve magukat otthagyják őket. Ez az igazi kegyetlenség. Valakit kihasználni úgy, hogy a hiszékenységére alapozol majd elégedetten távozol mintha semmi rosszat nem tettél volna. Sok történetet hallottam ahol ennek nagyon rossz vége lett. Nem szeretnék egynek én is a részese lenni, de ezt már nem tehetem sehogy sem jóvá. Elloptam az első csókját, mégha akaratlanul is, de megtettem. Fogalmam sincs, hogy mitévő legyek. Már úgy átrágtuk ezt a dolgot a többiekkel ment egy nagyon finom rágógumit, de semmire nem jutottunk így marad az, hogy megvárjuk, hogy ma este eljön a buliba vagy sem. Bűntudat fog el ha Jisung szavaira gondolok. Tényleg át kellett volna gondolnom és inkább várnom, de megint csak türelmetlen voltam és magamra gondoltam. Figyelembe sem vettem, hogy mit okozhatok ezzel. Ő pedig talán el is hitte, hogy biztos vagyok a dolgomban, holott ez cseppet sem igaz. Alig ismerem még. Három éve amikor apa megkérdezte tőlem, hogy milyen kapcsolatot szeretnék azt feleltem, hogy tanulni szeretnék a páromról. Előbb szeretném megismerni és csak utána a többit. De aztán mindig csak vitt az orrom én pedig boldogan mentem bele mindenbe. Akkor annyira jó volt, de utána jött a bűntudat. Tudtam, hogy nem lett volna szabad, de mégis megtettem. Ha felidézem a csókot csak az jár a fejemben, hogy újra megtenném. Ahogy ajkaink összeértek azt éreztem, hogy én őt akarom, és csakis a magaménak. Ő nem lehet senki másé csak az enyém, én harcolnék érte utolsó lélegzetemig. A bizsergés amit akkor éreztem valami új volt, és annyira jó volt mint előtte még semmi. Az ösztöneim és a fantáziám már dolgoztak is, ott helyben képes lettem volna csak a tekintetemmel is levetkőztetni, de neki fontos dolga akadt, hirtelen csak úgy a semmiből, pedig előtte eléggé ráérősnek tűnt.

Olyan volt mintha belassították volna azt az egyetlen egy röpke kis pillanatot. Mint a filmekben szereplő lassítás. Abban az egy pillanatban azt éreztem, hogy tanán szeret és viszont szeret.

Talán túl sok mindent tiltok meg saját magamnak? Attól tartok, bántanám őt. Miért ne érdemelnék meg egy kis boldogságot? Semmit nem tettem ami miatt meg kellene fosztanom magam ettől. A kérdés az, hogy biztosan akarom én ezt? És, hogy ő is akarja e?

Csendben ültem az ágyam szélén és magam elé meredtem, közben törölgettem vizes hajam. A törölközőm gyorsan kiterítettem és vissza zuhantam az ágyra. Reggel meg sem vetettem, azt hittem el fogok késni, de szerencsére időben beértem. Ellentétben Jaeminnel aki ma sem jött iskolába. Már készen álltam arra, hogy a többiek megfojtanak engem, de valahogy elfelejtették. Pedig megérdemeltem volna. A játék csak arra ment ki, hogy egy szájrapusziban részesítsem, az őfelséges Zhon Chenle kívánsága szerint, de túlságosan beleéltem magam a szerepembe. Elhittem, hogy ha ez ment akkor majd a következő lépcsőfokot is könnyedén veszem majd, de egy kicsit elbuktam. Nem magamat sajnálom, hanem Jaemint. Ha már szenvednie kell, szenvedjen azért akit tényleg kedvel, nem pedig egy magamfajta barom miatt.

- Jeno. - nyitott be apukám halkan a szobába. Míg meg nem szólalt észre sem vettem őt. Kíváncsian ültem fel. - Szerintem hamarabb érsz majd haza nálam úgyhogy ne felejtsd el rendesen bezárni a házat és akkor sem amikor elmész. - figyelmeztetett.
- Miért.. te hova mész? - érdeklődtem, majd felültem törökülésbe.
- Randim van. - felelt. Nem hinném, hogy valami üzleti ügyre fondolt, hisz annál sokkal, de sokkal izgatottabbnak tűnt. Sosem láttam még ilyennek. Nekem ez új, de lehet ezzel nem vagyok egyedül.

Az ujjaimmal malmoztam és a plafont bámultam. Unalmas és szürke minden ebben a fényben. Mintha mindent beborítana a hamu. Olyan semmihez sem hasonlítható.