Ambivalencia ¦NoMin ff¦

4. Tartsd Magad Távol!

Jaemin Pov.

Törékeny kis rózsaszál! De mivel védekezik a rózsa? Bizony tövisekkel!

~

Résnyire nyitottam ki az ajtót. Épphogy láttam édesanyám és édesapám. Hangosan veszekedtek. Nagyon ijesztő volt apa hangja. Ahogy megszólalt egész testemmel rezzentem össze. Lehunytam a szemem és magamhoz öleltem a párnámat.

- Hogy védi majd meg magát az ilyenektől? - kérdezte indulatosan. Föl s alá járkált a nappaliban.
- Nyugodj meg nagyon erős fiúnk van. - hallottam meg anyám édes hangját halkan amint csitítani próbálta apámban felgyülemlett összes stresszt. Mint egy háborgó tenger, kisebb le ülepedésekkel. Anyám mint a tengeren hullámzó hajó, próbálta menteni a menthetetlent.
- De ha egyszer ennyire gyenge... Ha hagyja magát azzal csak ront a helyzetén. - lassan leült a kanapéra, a tenyerébe temette az arcát. - nem lehetek mindig ott vele. - nézett fel anyámra. Csalódottnak tűnt. Nem akartam csalódást okozni neki sehogy sem. De az ellen nem tehetek ami vagyok. Maximum annyit, hogy elfogadom saját magam.
- Majd talál magának egy alfát, emiatt ne fájjon a fejed.
- És ha nem talál jó alfát? Szívem ezek már nem olyanok mint a mi időnkben.... Csalják egymást, hazudnak a másiknak és tudod, hogy ezeknek csak egy kimenetele lehet... Semmi sem szent nekik. - engedte ki magából gondolatait. Igaza lehet.
- Márpedig talál magának valakit. - anya felállt és elindult a szobám felé. Gyorsan az ágyamba huppantam mintha már aludnék. Benyitott hozzám majd felkapcsolta a kis  villanyt. Leült az ágyamra. Egy altatót kezdett dúdolni nekem. Amit mindig is dúdolt mikor kisebb voltam. Tudom akkor csinálja ezt mikor saját magát szeretné lenyugtatni.

- Anya.. Sajnálom... - hajtottam le a fejem, összeszorítottam a két szemem és a választ vártam. Szégyelltem magam, hogy miattam veszekedtek.
- Mégis mit? - kérdezett vissza mintha nem tudná, hogy tudom miről volt szó. Édesen mosolygott rám
- Hát... - megakadt bennem a szó is. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak erre.
- Jae Min megígéred anyának, hogy erős leszel? - vágott a magyarázatomba. Erősen bólogattam. Mélyen a fürjeimbe túrt így simogatta meg a buksim.
...

Szomorúan ébredtem. Álmaim egyre gyakoribbak és mindig ugyanazt álmodom. Befolyásolják az egész napom és nem igazán tudom önmagamat adni. Persze igyekszem felülkerekedni rajta, de bélyeget nyom rám. Melankólikussá tesz engem és gyászba öltöztet. Holott sosem voltam ilyen. Mindig az életvidám mókás oldalam igyekszem az embereknek mutatni. Azt akivel jó leülni egy beszélgetésre, akivel boldogan mutatkozol az utcán és nem szégyelled mellette te sem önmagadat adni. Ha lehetne emlékeket szelektálni akkor már rég megtettem volna. Csak a bolog édes emlekek maradnának amikre mosolyogva emlékeznék vissza. A szüleimre mikor a születésnapom ünnepeltük, vagy mikor közösen tettünk meg kilométereket a közeli erdőbe vagy akármire amit kicsiként tettünk közösen. Az ő elvesztésük ébresztett rá arra, hogy az élet kemény és, hogy senkinek sem könnyű. A saját bologságod is csak addig tart ameddig az élet úgy nem gondolja. Csettintésre foszlik álom képpé minden ami a múltam volt. De hálás lehetek hisz most olyanok közt lehetek akik szeretnek, bármennyire is csak átmeneti ez az érzés köztünk. Nem akartam felkelni. A puha ágyam hatalmas csábítással tartott magában, még felülni sem engedett. Sötét volt odakint és az eső is kopogott az ablakon. Felkapcsoltam a kis lámpát ami az íróasztalom tetején díszelgett. Lassan felültem és elnyújtóztam. Ajkaim is szélesre nyúltak. Majd felpattantam. Kiosontam a fürdőbe, hogy megmoshassam az arcom és rendbe tegyem a hajam ami valami madárfészekhez emlékeztet. Ahogy ezzel végeztem bele kukkantottam a szekrényemre valami hordhatót keresve. Egy farmer és egy kockás ing mellett döntöttem. Lassan és igyekeztem minél halkabban áthaladni a nappalin ahol a nagymamám aludt éppen, a tv pedig színte ordított. Hogy nem hallja ezt rendesen? Ezt még a két házzal arrébb lakó is hallja. Lehalkítottam volna, de mikor oda hajoltam hozzá váratlanul kinyitott a szemei.