𝘙𝘌𝘓𝘈𝘛𝘐𝘖𝘕𝙎𝙃𝙄𝙋

𝘤𝘩𝘢𝘱𝘵𝘦𝘳 3

Alex

- Fogd fel végre, semmi kedvem hallgatni ezt a sok szarságot!

- Apád tombol, a média pedig már most ráharapott erre az egészre. Nem beszélve arról, hogy még nem tudni, mit eredményez ez a vállalat szempontjából. Te meg komolyan felszállsz egy hajóra, mintha mi sem történt volna? – csattogott utánam az alig 160 centis Sally, akit nem csak a magassága, de a mélyen dekoltált bordó felsője miatt sem tudtam igazán komolyan venni. Mintha számítana bármit, mit gondolok.

- Tojok az apámra!

- Persze, te tojsz mindenre és mindenkire, Alex! De ezt most nem így működik, helyre kell ezt hoznod, értetted? Ez már nem egy összetört kocsi vagy egy verekedés, hanem a valaha volt legnagyobb botrányod, és nem tudom, hogy ebből hogy tudlak kirángatni.

- Sehogy. Mert nem is a te dolgod. – vágtam rá egyből. – Ahogy az sem, hogy az apám szócsöve legyél. Hallgatom tőle is eleget, hogy az ő fiaként mire kéne vinnem, nem kell, hogy még te is kioktass.

Sally kitartóan, dühösen rohant utánam, hogy tartani tudja velem a tempót. Szinte már vártam, hogy abban a tipikus titkárnős cipőjében mikor vágódik el a partmenti kavicsokon.

Azonban pont nem érdekelt egyik érve sem. Tegnap délelőtt eldöntöttem, hogy én ma felszállok erre a hajóra, szóval felőlem aztán az elnököt is utánam küldhetik, akkor sem változtatom meg a döntésemet.

- Jól van, oké! Győztél. – lemondóan megállt, és rám meredt.

- Hogy mondod?

- Győztél Alex, nem tudok veled mit kezdeni. Úgy sem hallgatsz rám, ahogy soha nem hallgattál sem rám, sem másra. Szóval talán még jobb is, hogy egy időre felszállsz a hajóra, és eltűnsz a média szeme elől. Nem felejtenek, de két hét alatt, ha mázlink van, találnak majd valami mást, ami sokkal botrányosabb nálad. – gondterhelten megigazgatta a szemüvegét, és a mögöttünk álló óceánjáró felé pillantott. Az emberek már egymást lökdösve özönlöttek befele, és bár nem voltam elkésve, minél előbb szerettem volna már szabadulni. Ironikus, hogy egy zárt hajó jelenti a szabadságot, amiről az óceán közepén még vészkijárat sincs, ha esetleg megismétlődne a manhattani baleset. Ami akkor tényleg csak baleset volt.

- Okos lány vagy Sally, megoldod. – paskoltam meg finoman a vállát, amire csak egy szúrós pillantással jutalmazott. Most határozottan nem vagyok a kedvence. Most határozottan senki kedvence sem vagyok.

- Persze, mint mindig mindent körülötted. – felsóhajtott, és a vadul rezgő telefonjára pillantott. – Apád hivatalos marketing menedzsere vagyok, de most ebben a pillanatban inkább érzem magam bébiszitternek.

- Ha adsz öt percet, leveszem ezt a terhet a válladról. – sandítottam a hajó felé, ami Sallynek nemhogy megnyugvást hozott volna, hanem inkább egy újabb migrénes fejfájást.

Alapvetően nem zavarták volna a körülöttem keringő dolgok, csak apám nagyon tisztességes módon mindent az ő nyakába varrt, amiért persze meg is kapta a pénzét, de akkor is. Ismerem Sallyt körülbelül azóta, hogy apám vállalkozása igazán fellendült, és az alkalmazottak körében egy kis szelekcióra volt szükség. Nem lehetett mindenkiben megbízni.

Az akkor alig huszonöt éves nő úgy el volt veszve a nagykutyák világában, hogy azt sem tudta merre van arccal előre. Kellett neki idő, ameddig belerázódott. Főleg az apám lekezelő és kicsit sem korrekt modorát volt nehéz megszoknia, de mostanra azért szépen belelendült. Kezeli a vicsorgó médiát, viszi a kávét, ugrik apámnak, és mellékállásban rohangál utánam, hogy megállítson, amikor le akarok lépni. Bár ezek közül a kávéhordás szerintem abszolút a titkárnő dolga lenne.