𝘙𝘌𝘓𝘈𝘛𝘐𝘖𝘕𝙎𝙃𝙄𝙋

𝘤𝘩𝘢𝘱𝘵𝘦𝘳 8

Rowen

Csak egyetlen pillanatra álltam meg a kabin ajtaja előtt mielőtt visszamentem a sajátomba. Tényleg a 402-es felirat virított rajta, ugyanazokból az aranyszínű számokból kirakva, mint amilyenek a kulcsok is voltak. Egyből átrohant az agyamon, hogy mégis mennyire kellett részegnek lennem ahhoz, hogy összekeverjem a szobaszámokat. Valószínűleg mocskosul, mert az estéből alig maradt meg valami. Az utolsó emlékképem az volt, hogy egy tengerkék szemű férfival beszélgetek a pultnál, miközben ő mindenáron próbál a kezével bejutni a ruhám alá.

Végignéztem magamon. Akárhogy is, ez alá a ruha alá nem volt egy nagy kihívás senkinek sem bejutnia, ugyanis alig ért a combom közepéig. Bele sem akartam gondolni, hogy esetleg történt köztünk valami a férfivel, de ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondom, hogy nem. Ugyanis a pasi, akinek a szobájában ébredtem nem volt kék szemű, és annak ellenére, hogy egy önimádó majom, semmi nem utalt arra, hogy rám akart volna mozdulni. Szóval nem őt szedtem össze durván részeg állapotomban. De ha nem ő volt az, akkor ki? És mégis hogy a francba kötöttem ki a szobájában?

Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés, én pedig túl másnapos voltam. Elmúlt már tizenegy, mire a kabinom ajtaja elé értem, a nap vidámsárga színnel borította be a folyosót, és az ablakon át láttam, ahogy odafent, a medence mellett emberek beszélgetnek. Halk, nyári zene szólt, és majdnem mindenki koktélozott. Kedvem lett volna nekem is ledönteni párat, ha nem kavargott volna úgy a gyomrom, mint egy hurrikán. Mély levegőt vettem, és próbáltam meggyőzni magam, hogy nem fogok hányni. Át kellett öltöznöm, és rendbe szedni magam, hogy aztán a nap további részét a medence mellett tölthessem, és kiheverhessem azt a fejfájást, amit a felelőtlen éjszakámnak köszönhettem. A kezemet a táskámba csúsztattam, és feltúrtam azt, de a kabinom kulcsát nem találtam. Ó, ne! Csak nem elhagytam? Így mondjuk már értelmet nyert a történet azon része, hogy miért nem a saját kabinomban aludtam az éjjel. Valószínűleg már akkor sem tudtam ide bejutni.

- Csakhogy megvagy! Ezt keresed? – Danielle vidáman billegett felém, és a mutatóujján pörgette a pici kulcsot. Az arcán akkora vigyor volt, hogy le sem lehetett volna vakarni. Nagyon megörültem a barátnőm jelenlétének. Reméltem, hogy ő ki tudja tölteni a fejemben azokat az üresjáratokat, amiket szereztem.

- Ne is mond! – sóhajtottam, és elvettem tőle, amikor elém ért. – Már azt hittem elhagytam.

Elcsigázottan mentem be a sötét kabinomba, aztán kiléptem a ruhámból, és a földön hagytam. Danielle vidáman kacarászva jött utánam, bizonyára tudott valamit, ami én nem.

- Nem, este elvettem tőled. Nem emlékszel? – ráncolta a homlokát. – Megegyeztünk, hogy maradsz egy kicsit, úgyhogy elkoboztam tőled a kulcsot legalább az este feléig, hogy semmiképp ne akarj lelépni. Csak aztán összejöttem Cameronnal, és nálam maradt a kulcsod. Ma reggel jutott eszembe, hogy... - elakadt a lélegzete is, amikor a mondata közepén egyszerűen leesett neki, hogy a kulcsom hiányában valószínűleg nem juthattam be a szobámba.

- Hát, jól sikerült. – feleltem neki, és a szekrényemhez léptem, hogy magamra vegyek végre valamit, amiből nincs kint mindenem. – Hála neked egy vadidegen ágyában aludtam, aki amellett, hogy tuskó, még a nevét sem tudom. Ráadásul úgy berúgtam, hogy alig emlékszem valamire az estéből.

Danielle hangosan felnevetett. Normál esetben imádtam a barátnőm önfeled és hangos nevetését, most azonban csak azt éreztem, hogy minden egyes pillanatban egyre jobban lüktet tőle a fejem. A fürdőbe mentem, és eligazgattam magamon a piros pántos felsőmet, aztán egy nagy lófarokba fogtam a hajamat a fejem tetején.