𝘙𝘌𝘓𝘈𝘛𝘐𝘖𝘕𝙎𝙃𝙄𝙋

𝘤𝘩𝘢𝘱𝘵𝘦𝘳 4

Rowen

Pirkadat volt. A nap még nem ment le, de már csak pillanatok választottak el attól, hogy sugarai megvilágítsák a hajó orrát. Lehunyt szemmel vártam a csodát – amikor a narancssárga csíkok lebuknak a horizonton, és még utoljára végigsimítják az arcomat. A fedélzeten álltam, körülöttem mindenfele emberek beszélgettek fojtott hangerőn, én pedig azon kaptam magam, hogy a gondolataim ismét afelé a személy felé terelődnek, aki felé nem kéne, ennek hatására pedig rámarkoltam a korlátra.

Már vagy három óra telt el azóta, hogy kihajóztunk, és a kapitány megtartotta a beszédét, amiben üdvözölte a több mint kétezer vendéget, akik a hajón voltak. A számok hallatán teljesen meglepődtem. Tudtam persze, hogy óriási ez a hajó, de ennyi ember utoljára akkor vett körbe, amikor karácsony előtt én kaptam a címlapsztorit, miszerint kapjam lencsevégre, ahogy Hollywood legismertebb producere megcsalja a feleségét. Tudtam a helyszínt, az időpontot, csak épp azzal nem számoltam, hogy akkora lesz az embertömeg, hogy egy tűt alig lehet majd közéjük leejteni. Egy darabig követtem Jeffrey Blige-ot, aki egy vörös nő társaságában szállt ki a limuzinjából, de aztán elém állt egy éneklő kórus, és ha ez még nem lett volna elég, majdnem elsodortam egy mézeskalácsárust is. De még így sem tudtam megakadályozni, hogy a férfi és a szeretője teljesen eltűnjön a szemem elől. Dühösen mentem vissza a szerkesztőségbe, ahol nálam dühösebb már csak a főnököm, Pamela volt. Azon csodálkoztam, hogy ott helyben nem rúgott ki. Én a helyében úgy csaptam volna ki saját magamat, hogy a lábam sem érte volna a földet. A markomban voltak a képek, és elszúrtam. Persze másnap reggelre a Los Angeles Times már lehozta, így megint sikerült tarolniuk, a nézettségi adatokat, a LA Weekly pedig ismét második helyre szorult. Köszönhetően nekem. Életem lehetősége a kezemben volt, erre elszúrtam.

- Szóval itt bujkálsz? – jelent meg a hátam mögött Danielle a világoskék spagettipántos fürdőruhájában, meg egy testhez simuló nadrágban, kezében két koktélt szorongatott.

- Nem bujkálok. – válaszoltam neki. – Csak megnéztem a naplementét. Ez mi?

- Az Édes Álom nevet viseli, de tulajdonképpen Dry Martini. Egyébként meg mindegy is, csak idd meg, aztán menjünk, mert egy emelettel lejjebb a klubban, hamarosan kezdődik a köszöntőbuli.

Elvettem tőle az italt, aztán a barátnőm izgatottságtól csillogó szemeibe néztem.

- És feltett szándékod, hogy még a buli kezdete előtt seggrészegre itass?

- Nem, csak épp annyira, hogy rádumáljalak arra a cuki minire, ami a szekrényemben várja, hogy elvarázsolj odalent mindenkit. – kuncogott rám huncutul, mert pontosan tudta jól, hogy mi erről a véleményem.

- De ne már, én nem akarok elvarázsolni senkit! – ellenkeztem. Még a testi erőmet is megpróbáltam bevetni, hogy ne tudjon magával vonszolni. – Nem lehetne, hogy inkább itt maradok, és bámulom a csillagokat, olvasok meg pihenek?

- Rowen, most komolyan? Hány éves vagy? Huszonhárom, vagy nyolcvan? Még szép, hogy nem fogom hagyni, hogy itt ülj és bámuld a csillagokat. Azt tudod otthon is. Na, indulás! – Danielle nem fogadott el semmiféle kifogást, és normális esetben én sem lettem volna ellene. Szerettem bulizni, és soha nem voltam az a fajta lány, akit erre ösztönözni kellett volna, de túl egy szakításon – egy rohadtul megalázó szakításon – valahogy semmi kedvem nem volt hozzá, hogy pasik lengjenek körbe, és hívjanak meg mindenféle italra. Még akkor sem, ha Danielle szerint épp erre lett volna szükségem. Nem akartam ismerkedni, és kész.