All-in

7. Zárt lapok

Daniel pontosan tudta, hogy ki kellett volna hajítania Felixet az első pillanatban. Vagy esetleg akkor, amikor már elmondta neki, hogy meg ne próbáljon még egyszer így betoppanni, mert csak a véletlenek szerencsétlen összjátékának köszönhető, hogy egyáltalán ajtót nyitott. Igen, legkésőbb, de tényleg legkésőbb akkor kellett volna kirúgnia a lakásból miután telefonszámot cseréltek.

A csere különben nem is pontos kifejezés. Valójában lediktálta a sajátját azzal a kiegészítő megjegyzéssel, hogy Felix lehetőleg csak vészhelyzet esetén használja. Például, ha olthatatlan vágyat érezne idejönni és nincs senki más, aki erről elég hatékonyan le tudná beszélni.

Az egyetlen, amit később hibáztatni tudott maga helyett a „miért is nem dobtam ki" kérdéskörben az a második csengetés volt. Vagy a csengetések sorrendje, ez nézőpont kérdése. Az elsőnél ugyanis a pizzafutárra számított, akkor jött helyette Felix. A második pedig már a legelején félbeszakította az éppen csak elkezdett monológját, amiben a különbséget akarta kifejteni a lakása és egy átjáróház között.

Mire átvette a vacsoráját azt vette észre, hogy a srác kipakolta a dohányzóasztalra a kölcsönkönyveket egy stóc gyűrött papírhalom kíséretében és elhelyezkedett a kanapén. Daniel ezen a ponton feladta. Ez egyszerű, praktikus döntés volt, ami úgy saccolta, csak tizenöt százalékban alapult azon, hogy a lapok szétválogatása közben Felix egy kicsit beharapta az alsó ajkát. Maximum húsz.

Hamarosan kezdődtek a heti nagyversenyei és nem pazarolhatta a szellemi energiáit arra, hogy a privát tér fontosságáról tart kiselőadást. Az lett volna pedig a természetes reakció egy ilyen helyzetre, sőt pedagógiai szempontból egyenesen szükségszerű. Nem mintha Daniel túlságosan sokat értett volna az ilyesmikhez, de úgy tűnt Felix éppen a határokat feszegeti, mint valami kisgyerek, aki azt próbálgatja, meddig mehet el.

Szóval elpakoltatta vele a vackait, megígértette, hogy kussolni fog, nem zavarja és akkor megmutatja neki, hogyan működik az online játék.

A fogadás az persze fogadás és ugyanúgy betartotta volna ami ezzel járt, ha Felix történetesen úgy fest, mint Quasimodo kisöccse. Még élvezte volna is a dolgot, mert nem is volt rossz pókerleckéket adni. Játék közben nem lehet a visszajelzésekre alapozni, néha jól csinálod mégis lemákolnak vagy fordítva, de ha sikerült megtanítani valamit, az egyértelmű siker. Eddig észre sem vette, hogy hiányzik neki valami ilyesmi.

Azt, hogy kedveli-e Felixet, még akkor sem tudta volna megmondani, ha különben nem vonzódik hozzá. A tanítás, a játék, a fogadás, a verseny kettőjük között egyértelműen szórakoztatta, de tisztában volt vele, hogy ez két külön dolog. Legalább kettő.

Daniel akkurátusan választotta szét az élete szeletkéit és ritka kegy volt, ha valakit egynél többe beengedett. Hiába képezték szilárd részét például a pókeresték az életének, Pete volt az egyetlen eddig, akivel a heti szeánszokat leszámítva is összefutott. Külön fiók a zokninak, pólónak, családnak, barátoknak, pasiknak, ez az, ami ez idáig bevált és nem is akart rajta változtatni.

Másrészről Danielnek tökéletesen kielégítő magyarázata volt arra vonatkozólag, hogy mért hagyta -magához képest- csekély ellenállással, hogy Felix rendszeres látogatóvá váljon a lakásán. Arra talán most ne térjünk ki, hogy amit ő csekély ellenállásként definiált, azt az emberek többsége miként jellemezné.

A magyarázat pedig az volt, hogy ő, mármint Daniel, egy igazi barom, akit játszva lehet a farkánál fogva vezetni. Sajnos nem szó szerint.