Evangeline nyomában | BEFEJEZETT

15.

  Lassan kezdtem ott tartani, hogy gyűlölöm az életemet. El akartam felejteni mindent. A szökést, annak a különleges fának az erejét, Voldemort hajszáját, az áldozatot, amit meg kellett hoznom, és azt a borzasztó nagy dilemmát, ami általánossá vált számomra. Gyűlöltem az egészet úgy, ahogy van, de nem tehettem mást, minthogy meghúztam magam a Grimmauld téri házban. Próbáltam úgy tenni, mintha nem a halálba küldtem volna Perselust, és ez csak úgy ment, ha egyáltalán nem gondoltam Perselus Pitonra.
- Anya? - szusszantott egyik reggel Evangeline, miközben éppen gondolataimba merültem, s azon voltam, hogy ne gyűlöljem az egész helyzetet.
- Igen, kincsem? - pillantottam rá, s letettem a kávéscsészémet.
- Ha ennek az egésznek vége van... Mi lesz? - pillantott rám.
- Hogy érted? - grimaszoltam.
- Oda az utolsó évemnek - vont vállat. - Nincs végzettségem, a barátaim talán már nem is emlékeznek rám, és... Borzasztó dolgok vannak mögöttünk.
- Te mit szeretnél? - kérdeztem hosszas hezitálás után. Rosszul éreztem magam, ahogy végiggondoltam mindazt, amit Line elsorolt. Igaza volt, és ez csak újra emlékeztetett arra, hogy mi minden történt a lányommal. Odavolt az élete, hogyan fogja ezt kiheverni?
- Vissza szeretnék menni Amerikába - mondta kissé félve, mintha csak tartana a véleményemtől. - Ott van az összes barátom, az iskolám, az... Ott az otthonom - mondta ki, s nekem összeszorult a szívem. Neki valóban Amerika volt az otthon, viszont nekem nem volt otthonom, legalábbis így éreztem. Angliában születtem, itt éltem tizenhét évet, és Amerikában is ugyanennyit éltem, akkor már Evangeline-nel. A fél életemet itt, a másik felét pedig ott töltöttem, és már egyiket sem éreztem igazán az otthonomnak. Ott volt az otthonom, ahol a lányom volt, és ha ő azt mondta, hogy vissza akar menni Amerikába, akkor nekem sem volt választásom.
- Értem - bólintottam. - Akkor visszamegyünk Amerikába, és újrakezded az utolsó évet. Megcsinálod, végzel, aztán azt dolgozhatsz, amit szeretnél. Rendbe jön minden - bólintottam, mintha magamat is meg akarnám győzni.
- De anya - sóhajtott megint. - Te mit szeretnél?
- Megyek, ahová te is - mosolyogtam rá. - És, ha menni akarsz Amerikába, akkor megyünk.
- Na, de anya... - húzta el a száját, s úgy nézett rám, mintha éppen megróna valamiért. - Te annyira szeretsz itt lenni, itt vannak a barátaid, és... Itt van Sirius is. Mármint apa - tette hozzá zavartan, mert nem tudná eldönteni, hogyan is kellene szólítania Sirius Blacket.
- Most az a fontos, hogy te mit szeretnél - vágtam rá azonnal. Nem voltam hajlandó foglalkozni azzal a gondolattal, hogy mindent és mindenkit itt kell hagynom. A megbeszélés közben, az utcán csattant csókunk óta nem történt közöttünk semmi. Néha összenéztünk, esténként beszélgettünk a tervről, vagy éppen Evangeline-ről, de kettőnkről soha nem esett egy szó sem, és nem történt meg újra a dolog. Nem tudtam, hogy ennek örülnöm kellene, vagy sem, de az biztos volt, hogy sokkal könnyebb semmibe venni a történteket.
- Nekem te vagy fontos, anya - nyúlt a kezemhez, s megszorította ujjaimat. - Tudom, hogy... Történt valami köztetek - mondta, s elengedte a kezemet.
- Micsoda? - nevettem fel halkan, röviden, és tagadhatatlanul zavartan.
- Tetszik neked, ugye? - kérdezte, s láttam rajta, hogy próbálja visszafojtani mosolyát.
- Nem tudom, miről beszélsz - vontam fel a szemöldökömet, és most én voltam az, aki kihívón tekintett a másikra. - Apád és én... Két külön világ vagyunk, nincs közöttünk semmi - intettem nemet azonnal, és felálltam, hogy elmossam a kávés csészét.
- Tudod... - húzta el a száját. - Nem baj, ha mégis van köztetek valami. Én nem bánnám - vont vállat.
- Evangeline - sóhajtottam, s eltöröltem a csészét, majd lányom felé fordultam, a pultnak dőltem, és komolyan pillantottam le rá. - Tényleg nincs semmi, és ha lenne is, nem ez a kapcsolat élvezne prioritást, hanem a te jóléted. Sokat küzdöttem azért, hogy megmenekülj és jól legyél.
- Éppen ezért! - emelte fel a hangját kissé, s fel is állt azt asztaltól. - Eddig folyamatosan velem voltál elfoglalva, most végre te következel!
- Line, elég lesz! - szóltam hangosabban, erélyesen, és kezemmel határozott mozdulatot téve nyomatékosítottam szavaimat.
- Gond van? - lépett be hirtelen a konyhába Sirius, s én éreztem, hogy azonnal elpirulok. Line megilletődve fordult a hang irányába, de még mielőtt megszólalhatott volna, elébe siettem a válasszal.
- Nincs semmi gond - mondtam gyorsan. Ellöktem magam a pulttól, s feltett szándékom volt, hogy távozzak a helyiségből, de még mielőtt kiléptem volna a konyhából, megálltam Sirius mellett. - Van valami hír?
  Mindhárman jól tudtuk, hogy miről és főként kiről van szó, nem kellett kimondanom. Megfagyott a levegő, határozottan kínos téma volt az ügy - még ilyen távolságból is éreztem, hogy Line megfeszül, Siriuson pedig láttam, hogy kényelmetlenül érintette a kérdés. Meg tudtam érteni őt, hiszen biztos voltam benne, hogy benne is nagy port kavart csókunk, de Perselus említéséről automatikusan a Perselusszal való viszonyom jutott eszébe.
- Nem sok - ingatta a fejét. - Gyere, beszélgessünk - kérte, s az ajtó felé intett, hogy így jelezze egyértelműen, velem akar beszélni, Evangeline nélkül.
- Hé! - háborodott fel lányunk, és szerintem az ő helyében én is így tettem volna, most mégis azt akartam, hogy négyszemközt beszélhessek Siriusszal.
- Majd veled is beszélünk, de most ketten kell megbeszélnünk mindent, szülőkként - mondtam kimérten, holott azt sem tudtam, miről akar beszélni velem Sirius.

  Line láthatóan rosszul kezelte azt, hogy ilyen nyilvánosan kihagytuk a beszélgetésből, és meg is tudtam érteni haragját, de ez tipikusan az az eset volt, amit az idegesítő "majd megérted, ha szülő leszel" mondattal tudtam volna magyarázni, amire lányom egyáltalán nem volt vevő. Siriusszal átvonultunk a nappali helyiségbe, ahol nem is olyan régen együtt boroztunk, ám most fényes nappal volt, ezért nem égett tűz a kandallóban, a függöny sem volt összehúzva, s talán éppen ezért a hangulat sem volt olyan meghitt.
  Leültem a kanapéra, Sirius pedig a másik felén foglalt helyet, felém fordult, kezét a támlán fektette végig.
- Szóval? - sóhajtottam. - Van valami hír Perselusról?
- Azt tudjuk, hogy már beszélt Voldemorttal, de többet nem tudunk - ingatta a fejét. - Nem tudjuk, hogyan reagált, Piton jól van-e, vagy mi lesz Voldemort következő lépése. Semmit nem tudunk - mondta ki az egyértelműt, én pedig csalódottan dőltem a kanapé háttámlájának. - Aggódsz érte, ugye?
- Én... - kerestem a szavakat. - Ő a legjobb-, és nem mellesleg egyetlen barátom - magyaráztam, mire ő megforgatta szemeit. - Ne nézz így! - szóltam rá. - Lehet, hogy párszor lefeküdtünk egymással, ez tény, gyakorlatilag nyílt titok, mióta nem bírtál magaddal, és elkotyogtad - pirítottam rá. - De attól még csak a barátom - vontam vállat. - Soha nem voltam szerelmes belé, nem is akartam kapcsolatot, ahogy ő sem tud mást szeretni Lily Evansön kívül. Csak barátok vagyunk, oké? - vontam fel szemöldökömet.
- Jól van, jól van - sóhajtott, s legyintett, mintha így elhessegetné a témát. - És mi?
- Mi "és mi"? - kérdeztem vissza, de pontosan tudtam, mire gondol, s szívem hevesen kezdett verni.
- Mi van velünk? Van egyáltalán olyan, hogy "mi"? - kérdezte, én pedig haboztam. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék erre. - Csókolóztunk, és onnan, ahol én álltam, igazán jó, szenvedélyes csóknak tűnt, amit nem igazán szeretnék megbeszéletlenül hagyni.
- Szerintem ilyen szó nem is létezik - nevettem fel röviden, mire ő is elmosolyodott.
- A lényeg az, hogy... Nekem az jelentett valamit - komorodott el. Mára már sikerült megszoknom a komoly Siriust, akinek benőtt a feje lágya, és érett felnőtt volt, nem pedig az a csalfa  idióta, aki kihasznált és átvert még tinédzserkoromban.
- Nekem is - vontam vállat óvatosan, s a kanapé huzatát kezdtem fixírozni, hogy ne kelljen Black szemébe néznem. - De tudod, Line vissza akar menni Amerikába, hogy megcsinálja az utolsó évet - kerestem kifogásokat azonnal. - És nekem ő a legfontosabb.
- Szó szerint átszelted érte a fél világot, valahogy gyanítottam, hogy ő élvez prioritást - somolygott.
- Ne haragudj - húztam el a számat. - Ha ő menni akar, akkor én sem maradhatok.
- Miért nem? - vont vállat most Sirius, s ekkor felnéztem csodálatos, szürke szemeibe. Gyomrom izgatottan remegett meg. - Be kell fejeznie az iskolát, ez tény, ebben egyetértünk. De, amennyire az Ilvermornyt ismerem, az is ugyanolyan bentlakásos iskola, mint a Roxfort, ami azt jelenti, hogy szüneteken kívül nem is látnád őt. Ha hónapokig nem találkoztok, akkor mit számít, hogy Amerikában vagy Angliában élsz és vársz rá?
- Na, várj csak - emeltem fel kezeimet védekezőn. - Te most arra kérsz, hogy maradjak itt? Veled?
- Akár - vont vállat ismét némi habozás után. - Miért ne? Legalább addig maradj, ameddig kiderül, mi is ez, ami közöttünk alakul. És, ha  mégsem jönne össze... Vár Amerika, nem igaz? - somolygott.
- Sirius... - ingattam a fejem.
- Ne mondd, hogy te nem érzed azt, amit én - hajolt közelebb, hangja lágy volt. - Vagy talán öregkorodban azt akarod kérdezgetni magadtól, hogy "mi lett volna, ha maradok, és hagyom, hogy közelebb kerüljek ehhez a sármos fiatalemberhez? Mi lett volna, ha nem futok el? Talán valami jó is kisülhetett volna belőle!" - mondta elváltoztatott, vékony hangon, én pedig hangosan felnevettem.