Evangeline nyomában | BEFEJEZETT

17.

Úgy tűnt, Perselus áldozata elegendő volt ahhoz, hogy nem csak Evangeline, de én, Sirius és a Rend is tovább léphessen. Perselus elhitette Voldemorttal, hogy felejtés átkot szórt mindenkire, aki érintett volt az ügyben, így a Sötét Nagyúr nem loholt a nyomunkban többé. Mikor Perselus elmesélte a történteket, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg bevette a sötét mágus, hogy nem érdemes a továbbiakban a nyakunkba lihegnie. Olyan váratlan volt ez a siker, hogy utána még hosszú ideig paranoiás voltam, és minden pillanatban készen álltam arra, hogy megvédjem Evangeline-t, és meneküljünk, ha kell. Rettegtem, hogy Voldemort átlátott Perseluson, és hamarosan tömegmészárlásba kezd, ezért mindent megtettem annak érdekében, hogy meghúzzuk magunkat. Evangeline feltett szándéka volt szeptemberben újrakezdeni az utolsó évét az Ilvermornyban, hogy végre letehesse végső vizsgáit, és érvényes papírt tudjon felmutatni végzettségéről. Ám addig is úgy döntöttünk, hogy itt maradunk Angliában a tanévkezdésig. Evangeline berendezkedett, és mindent megadott volna azért, hogy megismerhesse az apját nyugodt körülmények között. Így, hát beleegyeztem, hogy maradunk - Sirius és Evangeline legnagyobb örömére. Ami Siriust és engem illetett, éreztük, hogy van valami kimondatlan kötelék közöttünk, mely Evangeline keresése közben szövődött, és mely feledtette a múlt rossz emlékeit és tapasztalatait, mégsem léptünk egyről a kettőre. Fogalmam sem volt, mi tart vissza bennünket, miért hagyjuk annyiban a télen esett csókunkat, de ahogy telt az idő, egyre távolabbi emlékké vált az a csók, és elhalványult. Ha összefutottunk a házban, egymásra mosolyogtunk, sokat beszélgettünk - a múltról, Line-ről, a jövőről, de soha nem a közös jövőnkről - volt, hogy együtt is vacsoráztunk, és ezek ellenére mégsem hoztuk fel, mi történt vagy éppen mi történhetne közöttünk. Csendben sodródtunk az árral, és megmaradtunk ebben az érzelmileg kissé feszült, de összességében nézve kellemes semmiben.

Egyik este már mindannyian lefeküdtünk aludni - legalábbis ezt hittem - mikor kopogtak a szobám ajtaján. Ágyamban fekve éppen aktuális regényemet olvastam, s közben hallgattam az ablakomon kopogó eső halk zaját. Kellemes ütemben zuhogott az eső, megnyugtatott az ablakomra vert hangzavar, s közben tökéletesen elmerülhettem az egyik könyvespolcról leemelt, régi regény soraiban. Mikor kopogtak az ajtón, szemöldökömet ráncolva tekintettem a faliórára, mely már hajnali egyet mutatott. Letettem a könyvet, kiszálltam az ágyból, hogy ajtót nyissak, és nem foglalkoztam azzal, hogy csak a pizsamául szolgáló bő pólóm és egy rövidnadrág van rajtam.
- Remélem, nem ébresztettelek fel - rohant le azonnal Sirius, mikor kinyitottam az ajtót. Megszólalni sem volt időm, már azonnal szabadkozott.
- Nem, olvastam - intettem magam mögé, mintha így  látná az olvasó énemet. - Baj van?
- Csak... - vont vállat, s az ajtófélfának dőlt. - Nem tudtam aludni, és gondoltam... Elmondom, min jár az agyam.
- Öhm... - hökkentem meg. - Rendben - feleltem bizonytalanul. - Gyere be - intettem, s félreálltam az ajtóból, hogy Sirius beléphessen a szobába, majd becsuktam mögötte az ajtót. Idegesen járkált a szobámba fel, s alá, hajába túrt zavartan, és bár szörnyen éreztem magam emiatt, mégis az jutott eszembe, hogy a legutóbb, mikor csukott ajtó mögött kettesben voltam valakivel ebben a szobában, Perselusszal feküdtem le. Szó sem volt róla, hogy meg akarnám ismételni, az már a múlt volt, mégis ez jutott eszembe, - Valami baj van? - kérdeztem ismét, s intettem, minek nyomán minden fáklya fellobbant, ezzel világosságot csempészett a helyiségbe.
- Nem, én csak... - vakarta meg tarkóját.
- Hé, nyugalom - mosolyogtam rá, s megfogtam felkarját, hogy abbahagyja a heves gesztikulálást. - Gyere, üljünk le - invitáltam, s mindketten leültünk az ágyamra.
- Ne haragudj, hogy így rád rontottam az éjszaka közepén - szabadkozott, most már sokkal nyugodtabb volt láthatóan.
- Ugyan már - legyintettem. - Nem nagyon alszom mostanában.
- Még mindig aggódsz, ugye? - pillantott rám szürke szemeivel, mire alig észrevehetően megborzongtam.
- Igen - húztam el a számat. - Olyan hihetetlen az egész, hogy ilyen könnyen tovább lépett, miután olyan hosszú ideig fogva tartotta Line-t, és Perselust is megkínozta. Aztán csak így... - intettem. - Vége lett.
- Igen... - sóhajtott. - Tudom, milyen érzés.
- Jobb lesz ez valaha? - kérdeztem gondterhelten.
- Megtanulsz vele élni - felelte némi habozás után. Nagyot nyelt, mélyen szívta be a levegőt, s témát váltott. - Tudod... Mindennek ellenére örülök, hogy itt maradtatok. És nem csak Line miatt.
- Nem? - kérdeztem vissza bizonytalanul, s újra felnéztem rá.
- Nem, nem csak miatta - húzta ajkait csibészes félmosolyra. - Örülök, hogy itt vagy - nyúlt előre, és megfogta a kezem, mire bőröm felforrósodott. - Mert így megismerhettelek téged is.
- Ugyan már - jöttem zavarba, de mosolyomat nem tudtam elrejteni.
- De, komolyan - mondta, s megszorította kezemet, mire ismét szemeibe néztem, hogy elvesszek. - Megtudtam rólad, hogy imádod a tipikus angol ételeket, rajongsz a mugli regényekért, mindened a lányod, és azt is tudom, képzeld el, hogy régen egy szemétláda nagyon csúnyán bánt veled, ezért lettél ilyen csodálatos. Ilyen erős, határozott, gyönyörű és tettre kész.
- Szóval tulajdonképpen hálásnak kellene lennem ennek a szemétládának? - kérdeztem tettetett komolysággal, de elvigyorodtam.
- Tulajdonképpen, ha így nézzük... - mélázott el viccesen, belőlem pedig kirobbant a nevetés.
- Én is örülök, hogy itt vagyok - bólintottam, amint alábbhagyott nevetésem. Még mindig egymás kezét fogtuk.
Elcsendesedtünk, néztük egymást, és éreztem, hogy ott motoszkál valami Sirius fejében, s erősen hezitál, hogy vajon megtegye-e vagy sem. Nem tudtam, hogy ez a valami egy csók, egy kérdés, egy észrevétel, vagy egy kijelentés, de türelemmel vártam. Vártam, mert tudtam, hogy valami fontosról van szó, ha hajnali egykor ezen gondolkodik és álmatlanság gyötri.
- Lehet, hogy ez most furcsa lesz - ismerte el, ahogy végre elszánta magát, s megszólalt. Én meg csak vártam. - Főleg tőlem - horkantott, s vetett egy pillantást kezünkre, majd újra szemembe nézett. - De jól akarom csinálni. Illedelmes és kedves akarok lenni, mert megérdemled - húzta a szót, majd végül kinyögte azt, amire ilyen nehezen készítette fel magát. - Megcsókolhatlak?
Számtalan válasz tódult nyelvemre hirtelen. Nevetni akartam ezen az abszurd helyzeten, hogy éppen Sirius Black kér engedélyt arra, hogy megcsókoljon, majd azt akartam kérdezni, hogy "ez most komoly?" vagy "csak viccelsz?", illetve az is eszembe jutott, hogy "ez tényleg furcsa tőled". De végül nem nevettem, nem is válaszoltam, csak halovány mosoly kíséretében bólintottam. Amint kezdeti döbbenetem elült, melegség járta át a szívemet, és megremegett a kezem.
Sirius előrébb hajolt, ahogy én is, s ajkai óvatosan érintették az enyémet, miután lehunytam a szemem. Óvatos volt, kedveskedő, figyelmes. Aztán szenvedélyessé, szeretetteljessé vált. Éreztem, hogy mindketten sokáig vártunk erre, s most ez a kellemes bizsergés a gyomromban azt jelzi talán, hogy ezután minden rendben lesz, és ez valami csodálatosnak a kezdete.