Evangeline nyomában | BEFEJEZETT

3.

  Fogalmam sem volt róla, hogy hány órán keresztül takarítottam a szobát a mutatott fürdőszobában talált rongyokkal és tisztítószerekkel, de a végére olyan gyönyörűen csillogott a helyiség, mintha vadonatúj lenne minden millimétere. Elégedetten néztem körbe, s örültem, mert így legalább lefoglaltam magam és nem járt az agyam feleslegesen. Holnapig úgysem történhet semmi, ami előrébb viszi az ügyet. Mikor körbepillantottam a szobában, csak akkor vettem észre az ablakon kinézve, hogy már besötétedett, a helyiségben pedig automatikusan lobbantak fel a fáklyák lángjai. Ahogy tudatosult, milyen késő is van, hasam megkordult, ezzel jelezve, milyen régen ettem. Reggel egy fél kifli volt a reggelim, mert többet képtelen voltam lenyomni a torkomon idegességemben, azóta pedig nem volt időm enni. Bár nem akartam arra gondolni, hogy Sirius Black házában lakom most, mégis az ő szavai jutottak eszembe, miszerint érezzem otthon magam. Ha otthon lennék, most a konyhába mennék valami ételért, mert éhesen képtelen voltam aludni.
  Így, hát elindultam le a földszintre abba a helyiségbe, ahol tizenhét év után először újra láttam őt. Ideges voltam, s némán imádkoztam, hogy lakótársam már az  igazak álmát aludja, vagy legalábbis ne legyen a konyhában. Halkan lépkedtem, osontam, mintha tilosban járnék, pedig erről szó sem volt. Lábujjhegyen jártam, és minden alkalommal, mikor rossz helyre léptem a lépcsőn, s az megnyikordult, én összerezzentem. Így haladtam le egészen a konyháig. Világos volt odabent, de már nem akartam visszafordulni, így nagy levegőt vettem, s benyitottam.
  Ahogy azt a világosság sejteni engedte, Sirius Black valóban bent volt, egy pohár ital társaságában ült az étkezőasztal, a helyiség túlsó felében lévő asztalfőjén, s gondolataiba mélyedve bámulta a faasztal vonalait. Nem vett észre, s egy pillanatra el is gondolkoztam rajta, hogy magára hagyjam, mert sem zavarni nem akartam, ha éppen ilyen állapotban volt, sem pedig beszélgetni nem akartam vele, ha már egy fedél alá kényszerültünk. Csak húzzuk ki holnapig. Ám hasam ismét hangosan megkordult, ezzel felhívta rám a férfi figyelmét, és ha nem is vett volna észre, akkor sem akartam étel nélkül maradni.
- Bocs, nem vettelek észre - köszörülte meg a torkát, s alig láthatóan megrázta fejét, mintha így elűzhetné a gondolatokat, amik kísértették. Ahogy közelebb léptem hozzá, megéreztem a whisky keserű szagát. Nem szerettem a whiskyt, nekem túl erős ital volt, és az íze sem tetszett.
- Nem akartam zavarni - feleltem halkan, s megtámaszkodtam a mellette lévő szék támláján, úgy néztem le rá. Egyértelműen maga alatt volt, s bár az illem és a szívem is azt súgta, kérdezzek rá, legyek támasz, de emlékeztettem magam, hogy kiről is van szó, így csendben maradtam.
- Nem zavarsz - mondta, s felnézett rám szürke szemeivel, melyeket régen annyira csodáltam. Most csak taszítottak az emlékek miatt. - Éhes vagy, ennél valamit? Vagy... - emelte meg poharát, miközben felállt. - Kérsz egy italt?
- Nem, kösz - húztam el a számat. - Valami vacsora viszont jól esne - ismertem be. Miért éreztem ezt a keserű ízt a számban, miközben kértem tőle valamit?
- Ülj csak le - intett, s kiitta az utolsó kortyot is a whiskys poharából. - Pásztorpite van itthon, ha az jó.
- Tökéletes - bólintottam, s leültem arra a székre, aminek támláján eddig támaszkodtam. Bár nekem egy szelet kenyér is tökéletes lett volna, nem vágytam az ő pásztorpitéjére.
- Molly sütötte még ma ebédre, de maradt belőle - mesélte.
- Molly Prewett? - ráncoltam a szemöldökömet.
  Amint megkérdeztem, azonnal átkozni kezdtem magam. Miért is hozom fel a közös ismerősünket, mint témát? Hiszen több száz Molly élhet Angliában, akik boszorkányok. Molly Prewett idősebb volt nálunk, de a Griffendélesek körében igen ismert volt a neve azután is, hogy végzett a Roxfortban, és nem egyszer láttuk őt a folyosókon, mikor egyik tanárához jött vissza valamiért. Soha nem tudtuk, miért jött a Roxfortba, hiszen már 1968-ban elvégezte az iskolát, de volt pár alkalom, mikor beszélgettünk is vele.
- Most már Weasley, de igen - mosolygott hátra rám Sirius, s elővette a pásztorpitét. - Összeházasodott Arthur Weasleyvel - magyarázta.
- Ja, tényleg - bólogattam.
  Nem igazán tudtam mit hozzáfűzni ehhez. Tudtam, hogy Arthur Weasleyvel randevúzott, össze is költöztek, és ha jól tudom 1970-ben meg is született az első gyermekük, de az esküvőről valahogy lemaradtam, vagy egyszerűen csak kiment a fejemből. Nem, mintha olyan sokat foglalkoztam volna ezzel, vagy bármi mással. 1978. februárjában elhagytam a Roxfortot, s ezzel mindent és mindenkit. Nem néztem vissza, nem figyeltem rá, mi történik Angliában, míg én Amerikában voltam. Ott volt az életem, és ha visszanéztem volna, elgyengülök, tudtam jól. Felépítettem egy életet magamnak és a lányomnak, neveltem, beírattam az iskolába, és ott voltunk egymásnak mi ketten. És ez elég volt, nem kellett nekem az angliai és roxfortos múltam.
- Tessék - tette le elém a tányér pásztorpitét Sirius, amit megmelegített.
- Köszönöm.
  Talán a pásztorpite volt az, ami hiányzott Angliából, otthonról. Anyám soha nem főzött, mindig a házimanókkal végeztette el a feladatot, de az isteni pásztorpite akkor is a szüleimet és az otthonomat juttatta eszembe mindig.
- Bort? Whiskyt? - pillantott rám, mielőtt leült volna.
- Nem, kösz - ingattam a fejem, s enni kezdtem.
  Csend telepedett ránk, kínos némaság, melyet az ember legszívesebben megtört volna, de mivel régi sérelmek mardossák, ezért mégsem szólal meg. Láttam szemem sarkából, hogy Sirius engem vizslat, mintha egy elfeledett ismerős lennék, s próbál rájönni, honnan is tűnök neki olyan ismerősnek. Kezdetben sokszor megírtam volna levélben neki, mit is tett velem, hogy mennyire gyűlölöm őt, de a büszkeségem nem engedtem, s ezért mai napig hálás vagyok. De ma már nem akartam, hogy emlékezzen arra, ami köztünk történt, elég nekem az is, ha eszébe jut, hogy együtt jártunk a Roxfortba.
  Egy idő után kezdett idegesíteni, ahogy próbálja leplezni, pohara mögé rejteni azt, hogy mennyire bámul engem, de még mindig nem szólaltam meg, csak fészkelődni kezdtem, mintha tekintetével kitúrhatna a székről.
- Egyébként nem az volt, amit gondolsz - szólalt meg egy idő után.
- Micsoda?  - néztem rá értetlenül.
- Nem árultam el Potteréket - magyarázta. Megállt az étel a számban egy pillanatra, majd lassan kezdtem újra rágni, villámat letettem és sóhajtottam. - Nem én öltem meg őket - fűzte hozzá.
- Délután is mondtam, hogy nem érdekel - mondtam, hátradőltem a széken, összefontam magam előtt karjaimat, és egyenesen ránéztem.
- De miért nem? - könyökölt az asztalra, rám hunyorgott. - Miért nem érdekel, hogy mindenki szemében egy szökésben lévő, elítélt tömeggyilkos vagyok, én pedig az ellenkezőjét bizonygatom?
- Azért, mert soha nem voltam jóban sem veletek, sem Evansszel, az elmúlt tizenhét és fél évemet Amerikában töltöttem, akit a világon a legjobban szeretek, azt elrabolták a halálfalók, Dumbledore az egyetlen, akiben megbízom, és ő idehozott - szakadt ki belőlem, s én is előre könyököltem az asztalra. - Gondolom, nem sok helyen jártál, Black, de képzeld, van élet Anglián kívül is. Lehet, hogy itt gyilkos vagy, akár igaz ez, akár nem, de máshol azt se tudják, ki vagy, mit tettél vagy nem tettél. Miért nem mentél el? Miért nem kezdtél új életet, ha már a barátaidat elvesztetted és szökésben vagy?
  Még engem is teljesen váratlanul ért, hogy ennyit beszéltem, s hogy ilyen sok gondolatot osztottam meg vele, de egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért pattog a témán. Rendben, ez így nem igaz, megértettem, hiszen engem is zavarna, ha azt feltételeznék rólam, amit róla, és borzalmas szökésben lenni, de nekem a lányom volt fontos, az ő élete mellett Sirius problémája - hogy hiszek-e neki vagy sem - semmiségnek tűnt.
  Egy ideig nem szólalt meg, mérlegelte szavaimat. Végül a whiskys üveg után nyúlt, hogy töltsön magának, mire én is sóhajtottam, és újra kézbe vettem a villámat, hogy folytassam vacsorámat.
- Mikor megtudtuk, hogy Lilyre, Jamesre és a gyermekükre vadászik Voldemort, elrejtettük őket. Peter Pettigrew volt a titokgazda - kezdett mesélni.
- Pont Pettigrew? - horkantottam fel. Nem akartam közbe szólni, de egyszerűen kiszakadt belőlem. Nem sokakat ismertem személyesen az ő évfolyamukból, de Peter Pettigrew-ra pontosan emlékeztem. Alacsony, szőke fiú volt, és ha Black és Potter nem karolta volna fel, akkor ugyanolyan senki lett volna, mint én. Nem volt kiemelkedő tanuló, varázsló, sőt barát sem, de valamiért mégis  velük lógott, s úgy tűnt, nem csak megtűrik, de igaz barátként is szeretik a fiút.
- Ismered? - kapta rám a tekintetét Sirius, mire elnémultam. Eddig nem jött rá, hogy egy iskolába jártunk, de most már kétségkívül sejtette a dolgot.
- Titeket mindenki ismert - vontam vállat, mire arca megváltozott. Döbbenetet tükrözött. - Egy évvel voltam alattatok - ismertem be. Persze, beszélgetésünk során többször is rájöhetett volna, hogy régen ismertük egymást, de látszott rajta, hogy sokkal jobban belemerült az önsajnálatba, a győzködésembe és a saját gondolataiba, minthogy figyeljen arra, mit is jelentenek szavaim. - Griffendél - tettem hozzá, hátha úgy eszébe jutok, ha közös házunkat említem.
- Kicsi Katie - mutatott rám felismerésében. Utáltam roxforti becenevemet, mindig arra emlékeztetett, hogy egy kis senki voltam, egy alacsony kislány felszínes barátokkal, öt perc hírnévvel.
- Maradjunk a Katherine-nél - mondtam komolyan, s az utolsó falatot is bekaptam a tányérról. Az, hogy eszébe jutott, ki vagyok, emlékezett a nevemre, valószínűleg azt is eszébe juttatta, mi volt köztünk.
-  Ne haragudj, hogy nem ismertelek fel... Annyira megváltoztál - tette hozzá, s magamon éreztem tekintetét, ahogy az üres tányérral a mosogatóhoz sétáltam. Nem szerettem mosogatni, általában házimanókkal végeztettem el ezt a feladatot, de most inkább ezt választottam, minthogy Sirius meglássa, mennyire elpirultam. Háttal álltam neki, de ahogy megengedtem a mosogatótál fölötti csapot, éreztem, ahogy végignéz rajtam. Kényelmetlen volt.
- Mondja a férfi, aki megjárta az Azkabant - feleltem. - Mindenki változik.
  Természetesen tudtam, hogy sokat változtam. Mióta eljöttem a Roxfortból, megszületett Evangeline, és munkát vállaltam. Sokkal kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb és erősebb voltam. Már nem voltam az a szürke senki, akire mindenki - még én is - emlékezett az évfolyamból. Vagy épp nem emlékeztek...
- Igen - Még a víz  hangos csobogásától is jól hallottam, ahogy kitolja maga alatt a széket, majd feláll. Kezem gyorsan járt a tányér körül a szivaccsal. - Ami azt előbbit illeti... Pettigrew volt a titokgazda, és ő árulta el Voldemortnak Potteréket. Mire én odaértem... Meghaltak. Peter után mentem, és mikor megtaláltam... Megszökött előlem, miután felrobbantotta az utcát. Rám kentek mindent.
- Sajnálom.
  Csak ennyit mondtam. A víz továbbra is folyt, kezem a vízsugár alatt ázott az egyre kevésbé habos szivaccsal és a féltiszta tányér társaságában. Nem fordultam felé, de hallgattam őt, figyeltem, bármennyire is nem akartam.
- De a lényeg, hogy nem tettem semmit - mondta, mellém lépett, és megtámaszkodott háttal a pultnak dőlve. - Biztonságban vagy, és ha előkerül a lányod, ő is biztonságban lesz itt...
- Ha Evangeline előkerül, hazamegyünk Amerikába - néztem rá. Miért éreztem azt, hogy ez a határozott kijelentésem kegyetlen volt Siriusszal szemben?
- Oh, hát persze - rázta meg a fejét zavartan, s ellépett tőlem. Csak ekkor vettem észre, hogy az előbb milyen közel áll. Miért jött ilyen közel? - Az... Az Ilvermornyba jár?
- Igen - mosolyodtam el, s közben újra sikálni kezdtem a tányért. Mindig örömmel és büszkeséggel beszéltem Evangeline-ről, ha éppen nem a közelmúlt és jelenlegi eseményekről volt szó. - Viharmadár.
- Hogy micsoda? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel Sirius, miközben újabb italt töltött magának.
- Négy ház van az Ilvermornyban is, mint a Roxfortban - nevettem fel halkan-röviden értetlenségén. Elzártam a vizet, s a szárítóra tettem a tányért és az evőeszközt. Megfordultam, s most én támaszkodtam háttal a pultnak, mint előbb Sirius, úgy néztem le a férfira, aki időközben visszaült az asztalhoz. - Wampus, Szarvas Kígyó, Puckwudgie és Viharmadár a négy ház. Ugyanúgy beosztják a gyerekeket, mint a Roxfortban.
- De a Roxfort menőbb - szólt ki Siriusból a gyerek, miközben belekortyolt a whiskybe. 
  Elhallgattam. A Roxfort talán ősibb iskola volt, és híresebb is, én is oda jártam, de az Ilvermornyba is számtalanszor ellátogattam Evangeline kihágásai miatt, s amit akkor láttam az intézményből, számomra sokkal szimpatikusabb volt, mint a Roxfort. Bár ez lehet, hogy csak azért volt, mert diákkoromból olyan sok rossz emlékem volt. Nem, mintha ne lettek volna jók is. A gyerekkorom nem volt tele szenvedéssel, voltak olyanok, akikről akkor azt hittem, a barátaim és akkor ettől boldog voltam. Voltak kedves arcok, akikre ma is szeretettel gondolok vissza. De ez nem Sirius Black volt.
  Miért is beszélgettem most vele? Miért mentem bele, hogy itt lakjak? Hát, persze. Evangeline miatt, és mert megbíztam Dumbledore-ban.
- Én most azt hiszem, lefekszem - mondtam végül, s azonnal el is indultam kifelé. Eszemben sem volt aludni, gondolataim úgy zakatoltak, akár a Roxfort Expressz emlékeimben. Felpattant a helyéről, a szék hangos zajjal tolódott hátra.
- Ne menj még - szakadt ki belőle. - Valami rosszat mondtam?
- Nem, dehogy - tagadtam azonnal, s kezemet a homlokomhoz érintettem, mintha fájna a fejem, s fáradt mosoly ült arcomra. Színésznőnek kellett volna mennem. - Elfáradtam. Holnap nagy nap lesz.
- Ne haragudj - nézett a hirtelen hátravágott székre, ezzel utalva előbbi heves mozdulatára és stílusára. - Csak tudod a szökés miatt minden nap egyedül vagyok egy zsémbes házimanóval, aki nem is leplezi, hogy mennyire utál... Mondjuk, én is utálom őt. De a lényeg, hogy nincs társaságom, és az, hogy itt vagy, beszélni tudtam valakivel... Megkönnyebbülés. Szóval... Bocs, hogy az előbb úgy lerohantalak, hogy maradj.
  Nem volt szívem megmondani neki, hogy ne merészeljen a barátjának tekinteni, mert nem vagyunk azok, soha nem is voltunk, és nem leszünk. Nem volt szívem megmondani neki, hogy semmi kedvem nincs a társaságához és legszívesebben én is itt hagynám őt. Pedig talán meg kellett volna mondjam.
- Jó éjszakát, Sirius - küldtem még felé egy fáradt, megértő mosolyféleséget, majd sóhajtva fordultam meg, és hagytam magára a férfit, hogy aztán bekuckózzak a számomra kijelölt szobába.