Evangeline nyomában | BEFEJEZETT

4.

  Egész éjjel forgolódtam, elmém folyamatosan zakatolt. Újra és újra lejátszotta lelki szemeim előtt a múlt egy olyan eseményét, amit minduntalan magam mögött akartam hagyni. Sirius csak felelevenítette azokat a dolgokat bennem, amiket sok időbe tellett elfogadni, de már túlléptem rajtuk, s most mégis ott voltam, ahol nem akartam lenni. Angliában. Sirius Black közelében.
  Észre sem vettem, mikor nyomott el az álom, csak reggel, mikor arra ébredtem, hogy a nap besüt az ablakon, mert elfelejtettem elhúzni a sötétítő függönyt. Álomtalan alvásom nyugtalan volt, tagjaim elgémberedtek, nehezek voltak, mintha izomlázam lett volna, s a takaró szinte rám csavarodott. Gyűlöltem, ha rosszul alszom, de amióta a lányomnak nyoma veszett, azóta egy nyugodt éjszakám sem volt, így kezdtem hozzászokni. Nagyon sóhajtva hámoztam le magamról a paplant, s felálltam, hogy nyújtózhassak. Nem szerettem volna túlságosan berendezkedni, így nem pakoltam ki, bőröndöm ott állt a szoba másik sarkában, felnyitott fedéllel. Kiválasztottam ruhámat és piperecuccommal indultam meg a folyosó végén lévő fürdőszoba felé, hogy letusoljak, mert az tegnap este kimaradt.

  Most különösen jól esett a fürdő, mely után megszárítottam szőke hajamat, melyről amerikai barátnőm, aki saját fodrászatot üzemeltetett, azt mondta, hogy "gyönyörű vaj szőke" színű. Soha nem hallottam még, hogy létezik olyan árnyalat, hogy vaj szőke, de neki elhittem, és akárhányszor tükörbe néztem, ez jutott eszembe. Most hajamat rendezetlen kontyba fogtam csak hirtelen, nem éreztem, hogy különösebb energiát kellene fordítanom kinézetemre, azonban szememet kiemeltem egy fekete tusvonallal. Fehér, vékony blúzt vettem fel, melynek gombjai feketék voltak, akárcsak a nadrágom, s szeretett bakancsomat választottam hozzá. Elégedetten néztem végig magamon mielőtt elhagytam a fürdőszobát, eltettem cuccomat, s elindultam le a konyhába, hogy valamiféle reggelit szerezzek.
  Izgultam, de tudtam, hogy ennem kell, mielőtt Dumbledore megérkezik a "többiekkel", jelentsen bármit és bárkit is ez a többesszám.
  Ezúttal egyedül voltam a konyhában, s megkönnyebbüléssel töltött el, hogy Black nem volt lent még a késői óra ellenére, azonban még így sem voltam teljesen egyedül. A spejz ajtaja félig nyitva volt, s bent zörgött valaki - pontosabban valami, mint megtudtam, miután kinyitottam teljesen az ajtót, s a borzalmas zajongás abbamaradt. Egy öreg, csúnya házimanó görnyedt odabent. Orra hosszú, haja szürke volt, s egy koszos párnahuzatot viselt ruhaként. Narancssárga szeme rám villant, ahogy meghallotta az ajtó nyikordulását, s megfordult.
- Katherine Wenston - köpte a szavakat, mintha csak szitkozódna, nem pedig a nevemet mondaná ki.
- Mi a neved? - kérdeztem azonnal, mit sem törődve a stílusával. Mikor házimanóhoz beszéltem, valamiért mindig megváltoztam, s olyanná lettem, mint amilyennek anyámat láttam mindig. Szigorú, komoly, egyértelmű, határozott. Mint egy úrnő.
- Sipor - mondta ugyanolyan mogorván, mint az én nevemet. - Sipor utolsó erejével is szolgálja a nemes Black-házat...
- Remek - biccentettem összecsücsörített ajkakkal, szigorú arckifejezéssel. - Tudod, ki vagyok?
- Az úrnő egy igen nagy múltú aranyvérű család sarja. Sipor szokta látni Bonnie-t, a Wenston-család egyik manóját - mondta, s közben úgy hajolt meg előttem, hogy nagy orra a padlóra lapult.
- A gazdád vendége vagyok - javítottam ki, mert bár nem ezt a választ vártam tőle, de igaza volt. Válaszképpen  újra mélyen meghajolt. - Hozz reggelit. Kávét is - fűztem hozzá. Csak azért mondtam, hogy Sirius vendége vagyok, mert semmi kedvem nem volt vitába bocsátkozni ezzel a lénnyel arról, hogy köteles-e kiszolgálni engem, de láthatóan képben volt.
  Leültem az asztalhoz, arra a székre, ahol tegnap éjjel is ültem, s míg vártam Siporra, addig magam elé húztam a hosszú asztalon fekvő újságot. Régen fogtam a kezemben Reggeli Prófétát. Jobban mondva mostanában igen gyakran néztem, amióta hazajöttem Angliába, de csak átfutottam, hogy nincs-e benne olyan hír, ami segíthet Evangeline felkutatásában. Előtte tizenhét évig nem olvastam egy betűt sem belőle. De természetesen soha nem volt benne semmi a lányomról, vagy halálfalókról, egyre csak azt szajkózták, hogy mindenki hazudik, aki azt állítja, hogy Voldemort visszatért.
  Nem sokkal később Sipor meg is érkezett a reggelivel, hajbókolt, majd újra eltűnt. A tányéromon egy tükörtojás, két, kis szál kolbász, két pirítós, egy fél, sült paradicsom, három szem sült gomba és néhány szelet sonka feküdt. Sipor vagy tisztában volt vele, hogy legkorábban éjfélkor fogok enni megint, mint előző nap, vagy valójában sokkal molettebb voltam, mint amilyennek magamat láttam, mert soha nem szoktam ennyit enni. Mindenesetre így már válogathattam legalább, s csendben eszegetni is kezdtem. Kivételesen belemerültem a Reggeli Próféta soraiba, míg a pirítósra tettem a tükörtojást, s úgy láttam neki a falatozásnak. Hihetetlennek tartottam, hogy ezt a szennylapot mágusok ezrei olvassák mai napig, de ahogy ott ültem egyedül, csendben, rá kellett jönnöm, hogy engem is könnyedén lekötött.
  Fogalmam sem volt, mennyi ideig ültem ott némán, de már elfogyott mindkét pirítós, a felvágottak és tükörtojás, mikor megérkezett a konyhába tegnap esti beszélgetőpartnerem is.
- Jó reggelt - pillantottam fel rá, de ez alig tartott egy másodperc töredékéig, majd újra az újságra néztem, de már közel sem volt olyan érdekes, mint eddig. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyire megfeszültem attól, hogy Sirius belépett a helyiségbe, pedig még csak hozzám se szólt. Feszélyezett a jelenléte, mégsem mondhattam neki, hogy menjen el. Ő volt otthon, nem én.
- Jó reggelt - felelte, megkerült, és a kávéfőzőhöz lépett. - Bár lassan már dél van - tette hozzá.
- Akkor jó delet, ha így jobban tetszik - csúszott ki a számon, szememet megforgattam, s csak utána tűnt fel, hogy hangom élesebbre sikeredett a kelleténél.
- Le ne harapd a fejem - fordult felém, miután töltött magának kávét, s úgy támaszkodott a pultnak, akárcsak tegnap este.
- Bocs - vetettem oda valamivel enyhébben.
- Nem gond - mondta, s belekortyolt a bögréjébe. Túlságosan kényelmetlenül éreztem magam tekintete alatt, s hogy csináljak valamit, letettem az újságot, arrébb toltam a tányért a megmaradt étellel, magam elé vettem a kávés bögrémet, amire előzetesen bűbájt tettem, hogy ne hűljön ki, ameddig megiszom. - Ezt még megeszed? - biccentett a tányér felé.
- Nem - ingattam a fejem, s nagyot kortyoltam a tejeskávéból.
  Sirius szinte kirántotta a széket, levetette magát rá és maga elé húzta a tányért. Kissé úgy éreztem magam, mintha kisiskolás haverok lennénk, és éppen odaadtam volna neki az uzsonnámat, mert az ő anyukája nem csomagolt szendvicset. Ameddig lehajtott fejjel elkezdte magába tömni a kolbászokat, a gombákat és a paradicsomot, arcomra akaratlanul is egy olyan grimasz kúszott, amiről félreérthetetlenül le lehetett olvasni, hogy "gusztustalan". Tulajdonképpen nem azzal volt problémám, hogy megette a reggelimet, hiszen én egy falatot sem tudtam volna magamba diktálni már, inkább Sirius egész lénye zavart, illetve az, hogy úgy kezelt, mint egy régi barátot. Az iskolában sem voltunk barátok, alig beszéltünk többet néhány szónál, és most sem ismertük egymást igazán jól - hát, mi alapon kezel így?
- Dumbledore azt mondta, nemsokára érkeznek - jelentette be váratlanul, miután lenyalogatta ujjairól a kolbász szaftját. Fúj.
- Beszéltél Dumbledore-ral? - kérdeztem azonnal izgatottan, s az eddigi gondolataim, melyek róla szóltak, szinte kiröppentek a fejemből, hogy átvegyék helyüket a különféle kérdések és tervek Evangeline megmentésével kapcsolatban.
- Nem, csak jött egy bagoly tőle, mikor Csikócsőrt etettem az előbb - magyarázta, majd felállt, s a tányért betette a mosogatóban, majd ott is hagyta mosatlanul, hogy aztán visszaüljön mellém.
- Hogy kit etettél? - szaladt magasra a szemöldököm.
- Ja tényleg, te nem tudod még - legyintett zavartan, mintha csak most jönne rá, hogy olyat mondott, ami eddig mindenkinek evidens volt. - Van egy hippogriff a harmadik emeleten, az  egyik szobában.
- Egy hippogriff... Az emeleten... - tagoltam hitetlenkedve.
- Igen - bólintott. - Az évek alatt egész jóba lettünk - vont vállat. - De a lényeg, hogy Dumbledore üzent, hogy nemsokára érkeznek.
- Oké, de pontosan kiket is fog idehozni? - kérdeztem. - Csak, mert én még mindig nem tudok semmit.
  Egy ideig csak nézett rám, mintha mérlegelné, hogy mennyit mondjon el, és bár frusztrált, hogy kérdeztem valamit, és nem tudom rá a választ, mégis jobban tetszett tőle ez a távolságtartó viselkedés, mint a közvetlenség, amilyen tegnap éjjel és ma délelőtt is volt eddig. Végül valószínűleg arra jutott, hogy nemsokára úgyis mindent megtudnék, így sóhajtott, az asztalra könyökölve közelebb hajolt hozzám, és beszélni kezdett.
- Ez valóban a Black-ház, de ma már inkább menedékként funkcionál, mint tényleges otthonként - mesélte. - Emellett főhadiszállás.
- Főhadiszállás? - vontam fel szemöldökömet ismét, s valószínűleg úgy nézhettem rá, mint egy gyerekre, aki kitalált mesét mond az anyjának, mert szája sarkában halovány mosoly bújt meg.
- Régen, még mikor mi elvégeztük a Roxfortot, Dumbledore megalapította a Főnix Rendjét, ami lényegében a halálfalók és Voldemort elleni szervezet volt. Sokan benne voltunk az iskolából: Alice, Frank Longbottom, Remus, James, Lily, a Prevett testvérek... Még Peter is tag volt. De itt volt McGalagony, Dumbledore, az ő testvére, és még sokan mások. Tettünk, harcoltunk Voldemort ellen. De miután Potterék meghaltak, Voldemort eltűnt, és a Rend feloszlani látszott. Bár, én már akkor Azkabanban voltam, ugye... - tette hozzá keserűen. - De mikor tavaly Voldemort visszatért, és ezt a Mágiaügyi Minisztérium tagadja... Azóta újraalakultunk és itt vagyunk, amennyien maradtunk.
- És a Főnix Rendje fog segíteni - mondtam ki azt, amire valószínűleg ő  is készült. Csodálattal hallgattam a történetet, azt ahogy mesélt. Elképesztő volt hallani, elképzelni, hogyan szerveződött össze egy ilyen ellenálló csapat.
- Igen - mondta.