Evangeline nyomában | BEFEJEZETT

9.

 - Talán, ha olyan sok évvel ezelőtt nem vágsz át, akkor talán nem ott tartana az életünk, hogy a gyerekünket hajkurásszuk kontinenseken át! - üvöltöttem, s csak mikor kimondtam, megláttam nagyra tágult szemeit, akkor tudatosult bennem, hogy mit is mondtam. Gyorsan szám elé kaptam kezemet, mintha így visszaszívhatnám, amit mondtam, mintha így meg nem történtté tehetném. De már késő volt. Hallotta.
- Hogy mit mondtál? - kérdezte hitetlenkedve, s az előbbi kiabálás után mostani hangja szinte már suttogásnak tűn.
- Semmit - hárítottam gyorsan, de olyannyira mérges lettem magamra, amiért éppen most és éppen így bukott ki belőlem titkom, amit már több, mint tizenhét éve őrzök, hogy kezem megremegett és el kellett fordulnom tőle. Ez pedig egyértelműen jelezte neki, hogy nagyon is jól hallotta, amit mondtam.
- Azt mondtad, hogy gyerekünk - lépett felém, s szemem sarkából láttam, ahogy felemeli mutatóujját, amit rám szegezett.
- Csak nyelvbotlás - remegett meg a hangom, s félve rápillantottam.
- Hazudsz - sziszegte. - Evangeline az én lányom? - kérdezett rá nyíltan, és nekem teljesen elakadt a szavam. - Én... Én vagyok az apja annak a lánynak, akit Voldemort kínoz?
  Egy óráknak tűnő pillanatig csak néztem őt, ajkaim remegtek, de végül megembereltem magam. Nem számított, mi történt lassan tizennyolc évvel ezelőtt, és hogy Sirius milyen csúnyán bánt velem. Az számított csak, hogy a lányom, akit az elmúlt tizenhét évben én egyedül neveltem, eltűnt, veszélyben az élete, és a többi mind lényegtelen volt.
- Nem - jelentettem ki. - Az én lányom. Igen, biológiailag a te gyereked, de én neveltem fel, én ismerem őt és az én felelősségem!
- Katherine, van egy gyerekem! - szólt ugyanolyan szigorúan, mint én, és ez meglepett. Soha nem láttam még ilyen komolynak és felnőttesnek, mintha puszta kijelentésem miatt benőtt volna a feje lágya. Vagy csak én nem láttam meg eddig, mennyit változott, mióta nem találkoztunk?
- Igen, tudom - sóhajtottam egy percnyi döbbent gondolkodás után.
- Miért nem mondtad el? - tárta szét a karjait, mint aki tényleg nem érti.
- Sirius - szívtam be mélyen a levegőt. - Egy arrogáns seggfej voltál, magamra hagytál minden szó nélkül, miután lefeküdtünk, mert ezzel elérted a célod. Megaláztál és becsaptál. Tönkretetted az önbecsülésemet, az egyetlen dolgot, ami még volt. Egy szürke senki voltam és te ezzel játszottál kényed-kedved szerint - soroltam. - Igen, el kellett volna mondanom, jogod volt tudni, de akkor ott úgy éreztem, tönkretetted az életemet, hát csodálkozol, hogy nem szóltam egy szót sem?
  Hallgatott. Láttam rajta, hogy mérlegel, gondolkozik a hallottakon és próbál visszaemlékezni, mit is tett.
- Igazad van, sajnálom - biccentett sóhajtva. - Igazad van, én sem mondtam volna el magamnak - ismételte meg magát bólogatva, s csípőre tett kézzel szusszantott egy nagyot, kezét szájához emelte, megdörgölte arcát és idegesen fordult el. Döbbenettel néztem ezt a felnőtt férfit, aki hasonlított Sirius Blackre, akiről azt hittem, hogy ismerem, de most rá kellett jönnöm, hogy semmit nem tudok róla. Komoly volt, felnőttes, és úgy tűnt hirtelen, mintha megbízható lenne. - Most mi legyen? - fordult felém hirtelen, de még mindig láttam rajta, hogy zavart, nem dolgozta fel még, hogy  van egy gyermeke. És én sem tudtam feldolgozni azt, hogy a gyerekemnek hirtelen lett egy apja, aki első ránézésre nem fogja hagyni, hogy hátrahagyjuk, ha megmentettük Evangeline-t. De őt egészen biztosan nagyobb sokk érte, mint engem. Egy gyermek óriási felelősség, csupán a tudat, hogy vagy gyermeke az embernek, képes megváltoztatni egy egész személyiséget.
- Megyünk tovább - feleltem végül nagyot sóhajtva. - Irány Amerika és az Ilvermorny. Szólnunk kell az igazgatónőnek, hogy készüljön fel. És miután ez megvolt, visszajövünk. És, ha minden jól megy, addigra Evangeline is meglesz már.
- Van egy lányom... - lehelte maga elé döbbenten, mintha csak most tudatosult volna benne, amit korábban mondtam.
- Sirius, mennünk kell - feleltem. Tudtam, hogy idő kell ahhoz, hogy megeméssze a dolgot, de tényleg mennünk kellett volna. Minél lassabbak vagyunk, Voldemort annál nagyobb eséllyel éri el az Ilvermorny udvarán álló fát, amiből pálcát készíthet Harry Potter legyőzéséhez, és annál később látom viszont Evangeline-t is.