Üdv a pokolban! (Newt)

III.

Fáradt vagyok és szomjas. Az összes vizem elfogyott annak ellenére, hogy nagyon spóroltam vele. Iszonyatosan fúj a szél, kavarva a levegőben az összes homokot. Valahogy az az érzésem, itt a vége, nem bírom tovább. Nem tudom teljesíteni azt, amire megkértek.

Ha jól számolom hat nap telt el. Vagy talán hét. És ha sürgősen nem találok egy helyet ahol meghúzhatom magam és valami csoda folytán víz is van és élelem, itt purcanok ki és a VESZETT már csak a hullámat gyűjti be.

A porvédő szemüveg alá is begyűlt ez rengeteg kosz, szinte nem is látok, csak megyek. Nem is megyek, hanem vonszolom magam. A két lábam mintha betonból lenne és iszonyatosan fáj.

Már kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés, mikor a retkes üvegen keresztül mintha egy épület körvonalazódna ki. Lehetetlen, biztos látomás. Ahogy közeledek, egyre jobban észrevehető. Igen! El sem hiszem!

Nem is gondolkoztam, hogy akár bármi vagy bárki lehet az épületben. Eszemben sem volt ez, csupán az, hogy találjak mindent ami kell nekem.

Ahogy odaértem, azt kitudtam venni, hogy ez egy felhőkarcoló vagy valami hasonló lehetett régen. Javarészét már eltemette a Perzseltföld.

Tapogattam az üvegeket, mivel még mindig erősen fújt a szél, hátha van egy törött ablak vagy valami bejárat ahol bejuthatok. És találtam!

Hihetetlen megkönnyebbülés volt megszabadulni a kinti időjárástól, de mire ezt kigondoltam, elkezdett csúszni a lábam és azon kaptam magam, hogy már elvetődök és egész testtel csúszok lefelé. Persze pofára estem. Mert miért ne?

Nagy nehezen összevakartam magam és elkezdtem szétnézni, majd magam mögé. Legalább öt méter magasból érkeztem meg egy buckáról. Oké.

Hát nem túl fényűző a terep. Már amennyit láttam belőle. Minden romokban, fém gerendák elhajolva szinte egymásba fekve, villanyvezetékek lógtak mindenhol.

Azzal nyugtatom magam, hogy nagy ez az épület, bármit találhatok még. Táskámat átkutattam, hátha akad benne egy zseblámpa. Ó igen. Tommy erre is gondolt.

Egy kicsit azért félek, ahogy sétálni kezdek beljebb. Most gondoltam át, hogy bárki meghúzódhatott itt, nem csak én találtam meg ezt a helyet.

Sokat mászkáltam, törmelékeken evizgéltem át, mindenhol törött íróasztalok és székek. Majdnem átsiklottam felette, mivel félig takarva volt, de találtam egy vizes ballont. Annyira megörültem neki. Dobáltam róla a sok vackot, nagy zajt csapva.

Rengeteget ittam, és a kulacsom is megtöltöttem, plusz azt amit találtam, sose tudni. Arcomat is lemostam vele. Isteni volt. Konzerveket is leltem, amit kés segítségével kinyitottam, majd faltam befelé. Kajával telt szájjal hirtelen csörömpölésre lettem figyelmes.

Mi a fene? Jó volt a tippem. Más is van itt. Igyekeztem lejjebb bújni a rom alá, hátha nem vesznek észre.

Most közelebbről hallottam ugyanazt a zajt. A félelemtől olyan hevesen vert a szívem, azt hittem kiugrik. Még levegőt sem mertem venni. A szemeimet összeszorítottam. Be voltam tojva, nem is kétség.

Egy új hangra kaptam fel a fejem. Hörgés. Határozottan hörög valaki. Nem. Valakik. Többen vannak. Ösztönösen, lassú mozdulattal a szablya felé nyúltam.

Csöpögést éreztem magamon. Majd még egyet. Összeszedtem minden bátorságom és felnéztem. Bár ne tettem volna.

Amit akkor láttam, hogy mi állt felettem, azt soha a büdös életbe nem felejtem el. A látvány örökre belém égett. Jobban, mint ahogy a Nap a bőröm lenyúzta.

Egy Buggyant.