Üdv a pokolban! (Newt)

XI.

Ez a vihar kegyetlenül lecsapott ránk...Földig érő villámok között cikáztunk, robbanó,fülsüketítő hangok és por mindenfele, mikor csattantak a homokban. Félelmetes volt, annyi szent....Rábíztam magam a lányra, mert nekem rohadtul nem volt lélekjelenlétem,  neki viszont igen...Tutira vettem, hogy innen élve nem kerülünk ki, magabiztosan rohant előttem, afelé a hely felé amit pontosan tudott hol van.

Közben engem is figyelt, megvagyok-e még. Néha el-elkapta a karomat és húzott, irányított.

Rohadtul gyengültek a lábaim, viszont nem állhattam meg , őt kellett követnem. Dolgozott bennem az adrenalin ,az élni akarás és a Tommy-nak tett ígéret...ha nem ilyen helyzetben lettünk volna,ezer százalék,megszökök...így viszont eszem ágában sem lett volna...

Olyan hirtelen lefékezett előttem, hogy neki estem kibillentve egyensúlyából,amire válaszként egy könyököst kaptam a mellkasomba... Véletlen volt, nem baj? Amúgy miért állt meg?

Csuklóig turkált a homokban, erősen zihált, míg meg nem találta azt,amit keresett. Egy fémkarikát fogott meg,és húzni kezdte, de láthatóan nem bírt el vele, a homok súlya nem hagyta ...egy csapóajtó bújt meg alatta. Ezt véltem felfedezni,mikor már körvonalazódott.

Jó volt nézni, ahogy kínlódik. Komolyan, egyfajta pillanatnyi kárörvendő érzés tört rám. Nocsak,mégsem olyan erős? Vigyorigtam magamban. Utána megsajnáltam és persze a vihar miatt is féltem, így inkább segítettem én is.

Egy szót sem szóltam, csak megfogtam a fémet és húzni próbáltam... láttam a szemem sarkából, hogy határozottan rám nézett, biztos meglepődött...kár, hogy nem látszik,milyen arcot vág.

Ketten együtt felrántottuk az óriás lemezajtót...

Foghatnám az erős szélre is, de nem szépítek. Konkrétan a hölgy belökött az ismeretlen eredetű hatalmas lyukba, nem törődve azzal, hogy hová, vagy mire zuhanok rá.

Betonra estem, méghozzá nedves betonra. Már csak ez hiányzott az amúgy is sajgó végtagjaimnak. Hurrá.

Majd hallottam , hogy ő is utánam ugrott, ugyanis vaksötét volt. A kint tomboló vihar hangja eltompult és meg is szünt, ahogy az ajtó bezáródott.

Még mindig reszkettem vagy a félelemtől, vagy azért mert már ez a drukk kezd kifelé szállni belőlem. Felakartam emelkedni, de érezhetően szűk valamibe kerültünk, mert a hátammal keménynek ütköztem,ja és rohadt büdös is volt.

-Kezdj el kúszni! Nem sokára tágasabb helyre érkezünk!- adta ki a parancsot,ő. Teljesítettem, nyílván, viszont rossz volt, hogy még a nevét sem tudom.

Igaza lett, eddig egy alagútban másztunk, és elértük a végét nagy nehezen. Itt sem voltak jók a látási viszonyok. Végül egyszercsak kezdett fény gyúlni.
Egy gigászi csarnokban voltunk, ahol az acélgerendákon fent és oldalt dominó szerűen kapcsolódtak sorban a lámpák, megcsillantak a köztük lévő eléggé hiányos üvegablakokat.

 
Középen három sínpár, peronok közé süllyesztve, arrébb az egyiken , egy megviselt szerelvény állt. Ez egy rég elhagyatott vasútállomás.

Csak ámulni tudtam, milyen hatalmas és tágas az egész és szinte láttam magam előtt, ahogy emberek ezrei várják a következő vonatot. Mintha megállt volna az idő. Szó szerint. A középen rögzített óra pontosan 9:30-at mutatott. Valószínűleg ekkor jött a csapás.

Két gondolat nem hagyott nyugodni.
Az egyik, itt miért nincs vihar, szél és villámok? Nem értem.
A másik gondolatomat már nem tartottam magamban és zsigerből rákérdeztem.

-Ugye itt nincsenek Buggyantak? Ugye nem? - féloldallal fordult vissza,mert igyekezett a vonat felé.

-Nem. Nincsenek.- válaszolt azzal a flegma stílusával,amivel eddig is.-Amúgy te vagy a Kergevadász! Mit félsz? - itt már sütött belőle cinikusság.-Gyere utánam!-csettintett,mint egy kutyának, én meg csak álltam ott.

Nagyot nyeltem dühömben, hogy ilyen hangon beszél velem. Ökölbe szorítottam kezeim, éreztem, ahogy a pulzusom emelkedik. Azt se tudom ki ez, mit akar tőlem, ki küldte. Itt szakadt el az a bizonyos  cérna.

Mikor észrevette, hogy nem mozdultam, visszafordult és széttárta karjait.

-Mi lesz?!

-Addig nem,amíg el nem mondod ki vagy te és hová akarsz vinni!- mutatóujjammal hevesen a padló irányába mutogattam, soha nem voltam ilyen indulatos,még saját magam is meglepődtem.

Zengett a hangomtól az egész helység, az utolsó szavak visszhangként töltötték be a teret.

-Üljünk be a vonatba és mindent...mindent elmesélek. Rendben?- az első néhány szót a fogai között, mérgesen sziszegte,majd egy nagy sóhajtás után lágyabbra hangnemre váltott.

Gondolkodóba estem. Először is megtámadott,furcsa módon le is győzött. Ezután megkötözve végig rángat ezen poklon, most meg kövessem mert elmond mindent. Lehet rájött, szép szóval többet ér?

Zsebre vágtam a kezem és a betont bámultam. Beszívtam, majd kifújtam egy nagy adag levegőt. Ok. Ennél rosszabb már nem jöhet..viszont egy dolgon újfent elcsodálkoztam.

-Amúgy a nevem, Scarlett. - nyújtotta felém jobb kezét,míg a ballal óvatosan megszabadította magát a maszktól.

Egy szó jutott eszembe akkor: Azta!