Üdv a pokolban! (Newt)

XV.

Scarlett magabiztosan tartotta fegyverét, hol előre a sötétségbe, hol oldalra. A hátunk mögött hagyott alagút figyelése már rám maradt kezemben a szablyámmal, ami ebben az esetben nem biztos, hogy olyan sokat ért.

A lány végül megunta a félelmetes csendet és a levegőbe kiáltott.

-Gyere elő!....Mutasd magad!...- semmi, csupán saját, most már indulattal teli hangja köszönt vissza.

Beletelt pár másodpercbe, mikor csattanó hangokat lehetett hallani, egymás után, egyre gyorsabban.

-Ez mi a franc? - suttogtam a lányhoz. - Mintha valaki tapsolna. - bár igyekeztem nem mutatni, bizony kezdtem ideges lenni.

Jobban ingerült voltam, mint mikor jól tudtam, hogy Buggyantakkal állok szemben. Nekik semmi fegyverük nincs, pusztán harapnak, karmolnak és nem gondolkodnak. Itt viszont más a helyzet. Ezt nem fertőzött csinálja és bármikor leadhatnak egy lövést. Észre sem vennénk honnan...

Másodpercekkel később, mintha egy alak körvonalazódna ki előttünk.

Erőltettem a szemeimet, hátha kitudom venni, de nem sok sikerrel. Viszont azt láttam, ahogy tenyerei ütemre csapódtak össze. Jó a hallásom, valóban tapsolást hallottunk...

-Szép próbálkozás volt! - és egy őrült, démoni nevetés kíséretében, ami rohadt para, kilépett a fénybe és megmutatta arcát.

Mocorgás jött a vágány túloldalálról is. Két, az előbbinél robosztusabb férfi jelent meg, ugyanolyan undorító fejjel. Az egyik tényleg úgy nézett ki, mint egy degenerált, kopasz, a tekintete pedig végtelenül bamba. Biztos vannak vagy másfél mázsák, de Scarlett-tel az oldalamon úgy gondoltam, sima ügy.

Hisz semmilyen fegyvert nem véltem náluk felfedezni és persze bíztam abban, hogy a harcos amazon mindjárt ki is teríti őket egy-egy lövéssel.

-Ezt nem hiszem el. - lehelte ki magából az említett lány és abszolút nem értettem, most mi van.

-Ismered őket? - válasz helyett egy közelebb húzódást kaptam. - Most mi van? Elintézzük őket gyorsan és mehetünk tovább. -játszi könnyedséggel vetettem oda, ami szintén rossz duma lehetett, mert úgy mellkason bökött, hogy azt hittem a szívem a hátamon jön ki.

-Azt hiszitek elintézhettek minket? - tébolyult, őrülten vigyorgó tekintete egyenesen rám meredt.

- Kik vagytok? - mivel Scarlett meg sem mukkant, így most azért csak kíváncsi vagyok.

-Mindjárt megtudod! Csak előbb...- a háta mögül előhúzta jobb karját, ami eddig fel sem tűnt, hogy ott pihen.

Egy kis fekete doboz pihent a tenyerében, amin egy apró kis lámpa kéken villogott. Hüvelykujját pedig egy fehér gombon tartotta.

Mi a...? Egy detonátor?

Minden idegszálamban remegtem. Majd átfutott az agyamon, hogy ha az is, saját magukat is felrobbantanák?

-Scar! Lőj már! Mire vársz? - noszogattam ingerülten, de csupán annyit láttam, hogy a pisztoly reszket a csontos kezében, mint a nyárfalevél, nem figyelve körülöttünk lévő társaságra.

Nyakamat behúzva, tenyeremet fülemhez tapasztva, összehúzott szemekkel vártam a „bummot".

-Basszus...- ezt mondta Scarlett utoljára, mielőtt összecsuklott volna orrom előtt.

A földre térése és a pisztoly súrlódó hangja sem zökkentett ki abból a sokkból, amit akkor hirtelen kaptam.

A várt robbanás elmaradt. Helyette....