Üdv a pokolban! (Newt)

VI.

Nekem annyi. 

A földön lévő cuccomra pillantottam. Simán feltudnám kapni és elszaladni vele. Mit csináljak? Mit? 

Toporogtam és fel-felpillantottam az előttem állókra. 

Nos. Próba, szerencse. Ahogy mondják. 

Eszmefuttatás közepette már a tarkómon éreztem egy nyomást, ami lefelé, a homokkal teli padló felé vitt. Mozdulni sem tudtam, olyan erősen tartottak, míg ott térdeltem. 

Majd azt a furcsa szerkentyűt a tarkómhoz tették. Egy pittyenést hallatszott. 

-Ezt nézd meg! - szólt a nőhöz a puskás fickó és már hajolt is oda a hölgy. 

Néma csend volt másodpercekig. Eközben a távolban lévő kislány arcát figyeltem. Kifejezéstelen volt az arca, de a szeme…az nagyon szomorúnak tűnt. 

Kicsit arrébb vitt a tekintetem. Nagyon eröltetnem kellett a szemeim, hogy kikehessen venni, mi is az. Aztán kitisztult minden...Amit megláttam…elöntött a halálfélelem…egy ember, fotelben ülve, átlátszó zacskó a fején…rohadtul hallott! 

-Szóval a VESZETT-től szöktél meg, A5-ös alany! Mit csináljunk vele szerintetek? 

Zilálni és izzadni kezdtem a félelemtől. De most nem azért, mert rájöttek, hanem az ott lévő hulla miatt. Kik ezek? Mit akarnak? Mi féle elmebetegek?

-Először kötözzük meg. Utána eldöntjük. - hallottam az önelégült vigyort a nő hangjában. 

-Na azt már nem! - felbőszültem, a bakancsomban volt rejtve egy bicska, még szerencse. 

Gyorsan kirántottam, és a nagy melák lábába állítottam, aki lefogott. Olyan hangosan felüvöltött a fájdalomtól, hogy azonnal elengedett, így a másikat a karján vágtam meg, a nő annyira megijedt, hogy inkább elhátrált tőlem. 

Összefogtam az összes holmimat és minden gondolkodás nélkül rohanni kezdtem. Nem tudtam merre futok vagy meddig jutok el. Csak el innen! 

Az adrenalin veszettül dolgozott bennem. Nem néztem hátra, jönnek-e utánam. Nem is mertem. Közben igyekeztem magamra aggatni a táskám és a fegyvereim, míg megláttam a fényt. Igen! 

Újra a tűző napon találtam magam, de nem érdekelt. Inkább ez, minthogy megöljenek, mint azt a valakit, vagy visszakerüljek abba börtönbe. Soha! 

Ez a végtelen homok. Alig bírtam futni, de még lassítani sem mertem. 

Egyszerűen nem tudom eldönteni, most melyik volt a rosszabb. A Buggyantak, vagy ők. 

Mi lett ebből a Világból? Mi történt, hogy az emberek ilyenné váltak? Mi romlott el? 

Csupán egyet vehettem biztosra. Valami chip van a nyakamba ültetve. Megjelöltek. És keresnek. Vajon betudnak mérni? 

Zúgásra figyeltem fel. Körbe fordultam, a fejemet tekergettem, mégis honnan jöhet,de semmi. Távolinak tűnt. 

Egy híd vagy felüljárónál lyukadtam ki pont. Autók sorakoztak rajta. Úgy tűnt, mintha az emberek egyszerűen kámforrá váltak volna. Borzasztó látvány ez is. Városok lettek oda, amit az idő előrehaladtával a természet szépen eltüntet teljesen, mintha soha nem is léteztek volna. 

A morajlás egyre hangosabb. Közeledik valami. Hátrafordulva már ott is volt, egy rohadt Berg! Basszus! A híd beton tartóelemei alatt bújtam el. Remélem nem láttak meg. Félig kileskelődve vártam, hogy elhúzzanak fölöttem. 

Ott maradtam. Biztonságosnak tűnt. Töprengtem és újfent elkapott a pánik. Ujjaimmal a szememet dörzsölve sírtam. Szégyen. Viszont arra gondoltam, most úgy sem lát senki. Lehet sírni. 

Újra ment le a Nap, és jött az este. A perzselő meleg után ez a farkasordító hideg rosszul esett…féltem tüzet is gyújtani, féltem elaludni. Rettegtem mindentől…

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam új részt. Nem igazán volt időm. 😐😐

Kicsit unalmas lett, nézzétek el, de a történet szempontjából kell ilyen is. 😊

További szép napot! 🤗