Versek A Pokolból

Démon

Magam sem tudom
Kihez szól szavam, ki hallhatja
Elhull a könny, mint virág hervad
Bús pitypang tört lelkem hallgatja.

De az idő múlik, lelkeink
Összetalálkoztak és szétszakadtak
Sebzettek és gyengék
De együtt nem maradhatnak
Összes elsírt könnyem
Vétkes tenyered érte
Egyszer visszakapom őket
Ha el nem múlok érted
Hiányod kínzó rablánc
Iga, mely a nyakamba szakad
Száz bűnöddel egyszer térj vissza
De ilyet... Gondolnom sem szabad.

Melletted szárnyaltam
S te nem fogtál vissza
Szárnyunk együtt bontottuk
Repültünk a Holdig s vissza
Veled minden perc boldogság volt
Örömöm téged is elársztott
Éltünk, nevettünk, szerettünk
Mégis... Minden megváltozott.

Haltam érted. Szerettelek
Lelkem neked ezt sírja
Most magányom fojtogat
Vérem belső démon issza
Fogait mélyén szívembe vájja
Késkénz mar belém
Gyilkos szemeit körülem forgatja
Mint ki így lát belém
Majd lényem darabokra tépi
Mint szél, mi a virágot szaggatja
Keserű szomorúság szüntelen
Pitypang-lelkem faggatja.

Én tettem? Miattam történt?
Magam miatt hulltam a porba?
Csak én hibáztam folyton,
Vagy a hibáim nélkül is így lett volna?
Nem. Nem. Félre önvád!
Te is hibáztál, akárcsak én
Szeretsz még s én szeretlek
De már... Sose leszel az enyém.

Két szerető szív miért válik el?
S miért mindenki önmagát vádolja?
Mert közös létünk annyit ér
Hogy a másik életet gátolja.
Te tűz vagy, én víz
Vagy ki tudja. Talán fordítva
Egymás nélkül nem létezünk
Elkárhozunk ordítva.
Vagy egyik áldozza fel magát
A másikért, kit szeret
Az örök pokol lészen otthona
Lassan elhal, de még suttogja:
SZERETLEK