Versek A Pokolból

Többé Nem Sírok

Emlékszem egy régmúlt napra
Varjú szállt a sírhatra
Hóvirággal csőrében,
S látom magam feketében.

Gyászban áll a fél világ
-úgy tűnt- s én tekintettem rád.
De már nem láttál akkor. Ott.
Valami véget ért. Megfagyott.

Az idő megállt. Itt hagyott. Elment.
Nem köszönt, nem gondolt csak tett.
Elment és vissza már nem tér.
Ezentúl övé az idő s a tér.

Elbújt a hant alá, most hó fedi
Testét, melyben a lélek semmi.
Elszállt egy jobb helyre.
Mély völgybe, magas hegyre.

Senki nem tudja miért tette
S azt, hogy mit akart vele.
Elment és vissza már nem tér
Emléke pedig... Örökké nem él.

És mikor jön a tél, a zord
Akkor megtudod, hogy ő holt.
És amikor jön a kikelet
Nem mosod le a gyilkos nevet.

Engem temettek, én haltam.
Magam egy jobb világnak adtam.
Nem magam vetettem véget.
A csókod még mindig éget.

Csak egyszer kapnám vissza
Mint a varjú száll oda s vissza.
Folyton csak TE éltettél
És tessék... Most megöltél.

Nem sírnék többet soha már
Nem sírnék, mert tudom valaki vár.
De sírok és bőgök. És nem látod.
Belül tetted tönkre a világom.

Egy utolsó pillanatra még
Kinyílt a szemem. Feketén.
S halott arcomon legördültek, Mint gyöngy a fagyott könnyek.

1997.03.07-2017.05.01 között.

Ne vádoljon senki lopással, az első négy sor és az utolsó kettő nem saját, de meg tudom nevezni a két eredeti szerzőt és azt is, akitől ők kapták az ihletet.
És szeretném megköszönni édesanyámnak, hogy bíztatott a versírásra. Talán nem is gondoltad volna hogy a ti ötleteteket veszem alapul, Anyu.
És persze köszönöm az életnek, hogy elegendő ihletet adott ahhoz, hogy ezt a verset papírra vessem.
Már majdnem 3 éve, hogy ez a vers megíródott, de nekem még mindig ez a kedvenc saját művem.