A halál után (Kagehina ff.)

2. rész

(Hinata)

Lassan kinyitom szemeimet. Nem tudom hol vagyok vagy, hogy kerültem ide.

-Oh.., végre felébredtél! - néz rám egy gesztenye barna hajú és szemű egyén.  Felülök és felé fordulok, eddig egy futó növényekkel borított emelvényen aludhattam. - Oikawa vagyok. - mosolyodik el mire elfordítom fejem és zavarodottság ül ki arcomra. 

-Én....nem tudom, hogy hívnak.... - mondom és óvatosan oldalra pillantok.

-Tudom. - válaszol úgy mintha ez egy köztudott tény lenne. Ha lehet csak még jobban megzavarodok, hogy lehet, hogy tudja, nem tudom? - na gyere, menjünk! - száll le az eddigi nyughelyemről és elindul az egyik irányba. Követem mivel úgy sincs más dolgom, hogy is lenne. Dísztelen, komor folyosókon haladunk, egyikünk sem szól semmit. Oikawa mögött menve jobban szemügyre vettem őt. Magas, izmos és jóképű is, talán. Fehér inget, fekete farmert és hózentrógert visel. Lakcipője monoton hangja már kezd irritálni. A léptek zaja elhalkul és ajtó nyikordulása veszi át helyét. A barna hajú áthalad azon, majd én is. Egy romos metró állomás tárul elém. Oikawa-san várakozva figyel engem a peronról. Gyorsan mellé lépek. Pár perc múlva a jármű megérkezik és felszállunk rá. Nem tartózkodnak sokan rajta, sok a szabad ülőhely viszont szinte senki nem ül rajtuk. Helyet foglalunk, mindenki kussban van. A légkörben a feszültség mintha szemmel látható lenne.  

-Hová tartunk? - próbálom oldani a hangulatot.

-Majd megtudod. - érzelemmentes hangjától a hideg futkos a hátamon. Hát  ez nem sikerült akkor nézzük meg jobban az itt tartózkodókat... Faszom, hogy nekem semmi sem jön össze! Mindenki fapofával néz valamerre, van aki ki az ablakon, valaki mást vagy engem vizslat... Csak most veszem észre, hogy furcsállva bámulnak egy páran.  Oikawa feláll és az ajtóhoz sétál.

-A következőnél leszállunk. - fordul felém mosolyogva. Odavánszorgok és várom, hogy megérkezzünk. Az a párperc óráknak tűnt a rám tekintő szemek miatt. Az ajtók nyitódnak, mi meg elhagyjuk a járművet. Egy lift van velünk szemben, az ajtajai lassan kinyílnak.

-Késtél Kindaichi! - mondja idegesen a mellettem áll, majd elindul a másik felé. Az aurája nem túl biztató, itt helyben ki fogja belezni a srácot! Nem akarom végig nézni a vérontást! Baszki, baszki, baszki.... - Mit álldogálsz még ott? - von kérdőre, kiszakítva gondolataimból. Már megint túlgondoltam! Belépek a liftbe és Oikawa a fiúhoz fordul. - A 15.-re! - mondja.

-Igen is. - mondja a fekete, retek hajú srác srác szem forgatva. Látszik Oikawán, hogy azt akarja mondani "Te csak ne forgasd te itt nekem a szemed!", bár nagyon hülye fejet vág. A  elindul felfelé, majd kis idő múlva megáll és kinyitja ajtaját. Oikawa-san kilép én meg követem. Hátra fordítom fejem és egy utolsó pillantást vetek a retek hajúra mielőtt az ajtók záródnának. Visszafordulok és az előttem haladót követve egy bárhoz érünk, mi mögött egy srác áll. Magas, haja fekete szemei kékek, melyek a lelkemig hatolnak. Komor tekintetétől meg kiráz a hideg. Be kell ismernem, ha nem lenne mogorva az arc kifejezése akkor egész helyes lenne.

-Jahoo, Tobio-chan! - Oikawa, mintha megbolondult volna, s úgy nézek rá mint ha egy űrlény lenne. (csak, hogy örüljön az a köcsög) Szerencsére nem látja arcomat, ellenben a kék szeművel.

- Oikawa-san. - hangja tele van megvetéssel és ellenszenvvel. S kissé meg hajol, majd  megint engem néz. - Te--...

-Jaj, el is felejtettem. - vág a másik szavába a mellettem álló. És mi az, hogy elfejtett!? - Ő itt Chibi-chan. - mutat rám, én meg enyhén meghajolok, s közben nagyokat pislogok. - Nem emlékszik a nevére ezért egyelőre ez is megteszi. Szerintem elég találó, mivel ilyen kicsi és aranyos. - néz le rám.