A Mennyország Titkai ~H.S.~ BEFEJEZETT

❷❽

⊰᯽⊱┈──╌❊  Lizzy   ❊╌──┈⊰᯽⊱

Szerintem ha nem lapult volna bennem a félelem a zuhanás iránt, öt perc ügetés után elnyomott volna az álom. Így is időérzék nélkül utaztam Hazz mögött, képtelen voltam belőni, hogy 1 óra telt el, vagy 1 perc. Fájt a szívem a fiúért, aki olyan lelkesen próbált felvidítani, s mindhiába, ha az én szemem előtt csak a kényelmes ágy lebegett. Ha akartam volna, se tudtam volna mosolyt erőltetni arcomra, minden egyes mozdulat fájdalmasan hatott. Csak aludni akartam és kész.

Miután megérkeztünk a vártnál is hamarább, Harry karjaiban felcipelt a szobájába, annak ellenére, hogy kellően világossá tettem számára, hogy az aluszékonyság még nem törte ki a lábaim, tudtam volna magam is járni. Igaz, hogy sokkal kényelmesebb volt a karjaiban, és ha belegondolok, így mindketten jobban jártunk, mert ő hősnek érezhette magát, én pedig addig is félálomban utaztam fel a lépcsőfokokon.

Egyből be is rakott az ágyába, hogy nyomban nyomjon el az álom, ő pedig keserűségemre ment előkészíteni későbbre a zuhanyt és az ágyat. Egy idő után fel is keltem a csörgésre és csapkodásra, annak ellenére, hogy Harry igyekezett néma maradni.

- Főztem neked csipketeát, az majd egyből helyrehoz- tolta elém a gőzölgő italt, amint észrevette, hogy fennvagyok.

- Hazz- néztem rá szigorúan. - Harmincnégy fok van kint, te meg ezt akarod velemi megitatni? Mellesleg meg - ültem fel nyújtózni egyet - semmi bajom sincs, egy kis alvás, és máris a régi vagyok.

- Nem azért főztem, hogy a virágokat locsoljam vele- biggyesztette le alsó ajkát, egy morcos tekintetet magára öltve.

- Na jó - forgattam meg a szemem nem győzve nézni, ahogy elszontyolodik. - Megiszom, de többé látni se akarok egy csésze teát sem, amíg be nem köszönt a november!

Na, erre már nyomban felvidult. Elégedetten adta át a gőzölgő kínzóeszközt, amit hangos kortyokkal megsemmisítettem. Kicsit sem lett melegem tőle, á, hol!

- Most, hogy már ébren vagy, le kéne mennünk vacsorázni.

- Nem is tudom, szerintem jobb nekem alva - tettem le a csészét, majd hátravettem magam az ágyon.

- Eeel! - fogta meg kezem könyörgőn, hogy fektemből az ajtó felé húzzon.

- Miért kell kínoznia az Istennek? - ültem fel nyöszörögve, majd engedelmeskedve Harrynek megfogtam meleg tenyerét, és levonszoltam magam a lépcsőkön.

- Éhesek vagytok? - mosolygott Asher.

- Igen- varázsoltam egy művigyort magamra. Hogy mit meg nem teszek ezért a fiúért!

Szándékosan követtem Harryt az asztalhoz, majd egyből lecsaptam a mellette levő helyre. Keze térdemen landolt, miközben nekiláttunk a főételnek.

- Lizzy, tetszett a birtok? - kérdezte Kate.

- Tessék? - pislogtam visszatérve a jelenbe.

- A birtok. Tetszett?

- Ó, igen... Gyönyörű...

- Mi tetszett a legjobban? - kérdezte Robin.

- A... A szőlőhegyek. Igazán finom szeműek- rukkoltam elő az egyetlen terméssel, amit úton-útfélen megpillantottam.

Az illedelmes bájcsevej tovább folytatódott mindaddig, amíg egy szem rizs nem maradt egy tányéron sem. A ház egyik alapszabálya, hogy étel nem megy kárba, még az ujjaidról is le kell nyalni a mázat. Ezután megkönnyebbülten zártuk magunkra az ajtót, semmi kínos kérdésbe nem kényszeríthettek már bele. A múltkori óvszeres incidens után az ajtó előtt kijelenthető, hogy mindketten egyformán tartottunk az efféle témáktól.

- Elmegyek zuhanyozni - dobta vállára a törölközőt Harry, majd egy intéssel eltűnt a szobájához csatolt fürdőszobában. Még jó, hogy ez a villa is akkora mint a miénk!

Kiélvezve a húsz perc magányt, nyomban előkerestem a naplót, majd békésen hátradőlve folytattam a kutakodást.

Mit mondhatnék? Igaz. Igaz az, hogy at életem felforult,és erről az a lény tehet, aki a méhemben szívja el előlem a táplálékot. A szüleim mit sem tudnak róla, egyedül az enyém volt ez a titok. Ezidáig.

Mert ma viszont el kellett mondanom Ashernek. Itt volt az ideje, hogy megmagyarázzam, miért menekültem előle annyira. Szembe kell néznem az elkerülhetetlennel. Így történt hát, hogy egy hónapos kimaradás után végre valahárs tóparton sétáltunk. Láthatóan ugyanolyan idegesség kínzott mindkettőnket. Azt ugyan nem értettem, ő min rágja magát, valami viszont nyomta a lelkét, annyi biztos. Elég régóta ismertem őt, tudtam, hogy valami baja van.

- Van egy hírem - kezdtem bele izzadt tenyerekkel. Nem tehettem hozzá, hogy az a bejelentenivaló jó vagy rossz, mert magam sem tudtam melyik az a kettő közül.

- Nekem is. Kettőnkről szeretnék beszélni. Van valami, amit el kell mondanom. De kezdd te... Hölgyeké az elsőbbség.

- Asher... Gondolkodtál már azon, hogy mikor lesz gyereked? - csaptam a lovak közé.

- Te gyereket akarsz?! - rémült meg.

Itt az idő. Most vagy soha.

Nyeltem egyet, és keserű szájízzel kijelentettem: - Nem. Én gyereket várok.

A fiú arcizmai elernyedtek.  Le kellett ülnie, nem bírt tovább állni.

- De hát ez... Ez egy elég...

- Rossz hír?

- Nem is tudom- borzolta fel a haját.

- Asher, apuka...leszel.. - nyeltem vissza régóta elfojtott könnyeim.

Ő viszont kihallotta hangomból, hogy mindjárt sírni fogok. Felpattant, és nyomban egy szoros, asherféle ölelésbe vont.

- Kicsim, ne sírj, megoldjuk. Semmi gond. Ott vannak a szüleim, rájuk számíthatunk. A baba be van biztosítva, te pedig szeretve vagy mellettem. Rosszul fogadtam a hírt, igazad van, örülnöm kellett volna, de elég váratlanul értek a dolgok.

- Engem is, ne aggódj. Megértelek.

- Együtt megoldjuk, Emery. Szeretlek. A babát is szeretni fogom, csakúgy, mint a szüleim. Bár nem értem, mi jár a Wedlin család fejében, lefogadom, hogy ők is örülni fognak az unoka hírének.

Reméljük, erre sosem fog fény derülni. Viszont a srác karjai közt minden kételyem elszállt. Hogy is aggódhattam volna! Igaza van, szeretjük egymást. És nincs az az isten, hogy az anyám végett ne lásson napvilágot a románcunk gyümölcse.

- Jut eszembe - nézek rá immár aggálymentes arccal. - Mit is szerettél volna mondani?

- Semmiség, tényleg- legyintett sietősen. - Koncentráljunk inkább a kis családunk örömhírére! Ezt bizony meg kell ünnepelni.

⊰᯽⊱┈──╌❊ - ❊╌──┈⊰᯽⊱