Hét édes testvér | BTS FF. ✔

10.

A könytárban megint ügyködtem, de nem egyedül. Yunseo megmutatta nekem azokat  a könyveket amiket kiolvasott, és nagyon tetszettek neki. Ezek után a könyvtárban maradtunk, ő elkezdett panaszkodni nekem.

-Gyakornoknak lenni se könnyű - sóhajtott, és lefeküdt a földre - Régen nem mentem ki ebből az épületből. Hiányzik a szabadság, de a családomért debütálni szeretnék.

-Kedves gesztus tőled - egy hatalmas ötlet szállta meg fejemet - Figyelj, mi lenne ha kiszöknénk?

-Megőrültél? Kirúgnának minket ha megtudják! - szinte pánikrohama volt.

-Akkor stílusosan távozunk - nem akartam lemondani az ötletről.

Először is, ha valaki fölhív engem, azt mondom hogy a könyvtárban vagyunk. Másodszor is, ha megnézne minket a könyvtárban és nem vagyunk itt, biztosan a szobámhoz megy. De én bezárom az ajtót, még bent elhúzom a függönyöket, közben meg valami altatódal szerűséget játszok, amivel azt hitetem el hogy alszok. Bugyuta ötletnek tűnik, de némelyik ember hiszékeny. Miután ezeket elvégeztem, maszkkal, sapkával és napszemüveggel a kezemben haladtam a földszintre, egyenesen a hátsó bejárathoz. Yunseo pár perccel utánam jött.

-Cuccokat föl! - intett hogy vegyem föl. Álcáztuk magunkat, és kiosontunk az ajtón, észrevétlenül. 

A hátsó utcán kezdtünk el szupergyorsan futni. Mintha valaki kergetne minket. Kerget minket a bezártság, de gyorsan lerázzuk egy pár órára. Yunseo volt az idegenvezetőm, azt mondta elvezet engem a Han folyóhoz. Ennek nagyon megörültem, hisz mióta itt vagyok, megszeretném tekinteni eme csodás folyót, ami beletorkollik a Sárga-tengerbe. Estefele mentünk, kevesebben is voltak. Az idő ragyogó volt, a másik parton a felhőkarcolókra még a mai napon utoljára mosolygott a Nap rájuk, és a természetre is. A parton, a járdák mellett gyönyörű fehér virágok sorakoztak. Szinte összhangban volt minden. 

-De régen láttam ezt a folyót - a korlátnak támaszkodott - Mondd csak, Angliában szabadabbak az emberek?

-Az az igazság hogy nem nagyon - vállat vontam - Néhány angol ember túl hideg-rideg ahhoz, hogy szabad legyen. Éppen ezért követik a jó angol szokást: legyünk intelligensebbek, és legyen meg az angol humorunk. Érzelmeink nincsenek, mindenen túllépünk, senkinek se beszélünk róla. Persze ez a többségre nem igaz, azért fordulni kell valakihez lelki problémáinkkal.

-Tehát ott se - csalódott hangvételre váltott.

-Mesélj te a dél-koreai életről!

-Egy fokkal jobb, persze nem bántásból. Az iskolában nehéz és veszélyes a helyzet: mindenki azért küzd, hogy a lehető legjobb diák legyen. Ebben sajnos sokan belefáradnak, így vagy iskolától váltanak országostul, vagy saját kezével vet véget életének. Sajnálatos módon ez is előfordult már. 

-Akkor ne legyen ez a  tanulási kényszer! - felpezsdült bennem a vér.

-Beszéld meg az oktatási rendszerünk vezetőivel - komolyan nézett rám. Tekintetével megbabonázott. Morogtam egyet, és néztem csakúgy magam elé.

-Szerinted ki lophatta el az összes adatot? - tértem másik témára.

-Van egy olyan érzésem hogy valaki a cégen belül lopta el. De a biztonsági rendszert, és az alkalmazottakat nem értem. Eddig hol volt a magasfokú biztonság?

-Van tipped hogy ki lehetett?

-Egyenlőre nincs, de nyomozgatok. 

Elkalandoztam gondolataimmal, aztán karórámra tekintve realizáltam hogy ideje mennünk. Hipergyorsan eltelt az idő. 

-Gyere, vagy kint fogunk aludni az épület szemetesei mellett! -elhagyva ezt a gyönyörű helyet, már bátran mentünk a főúton, mert kevés volt a járókelő. Sétálva visszataláltunk a hátsóbejárathoz, de rögtön el kellett bújnunk. Egyik kolléga hozta ki a szemetet a kukába, de pikk-pakk elintézte. Nyugodtan mentünk a bejárathoz, de az ajtó zárva volt. Többször is erőlködtünk, de úgy tűnik itt maradtunk.

-Kár volt elkiabálnom a dolgot - kínosan nevettem.