Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Köszönöm a fagyit - mosolyogva ültünk le a fagylaltozó szemben található padra. A pad már régi volt. Idétlen firkák voltak vésve a fába és a mellette található kuka már nem a tartóján, hanem a földön volt. Mindig is szerettem New yorkot, de van egy olyan oldala amit jobb messziről elkerülni. New york a világ egyik legnagyobb városa. Itt manapság az emberek nem foglalkoznak a szeméttel, nem törődnek azzal, hogy egy pad igénytelen. Vagy agyért mert nincsen idejük megnézni és megfigyelni, vagy egyszerűen csak leszarják, hogy szeretett városukban minden utca sarkon szemétdomb éktelenledik. Én jobban szeretem a tisztaságot és rendezettséget. De soha nem undorodtam vagy keltett bennem kellemetlen érzést a szemét vagy a kosz. Kislány koromban mindig a homokozóban játszottam. Esténként sarasan tipegtem a házba, anyám mindig leszidott. Emlékszek, hogy még a házvezetőnő is szidott az miatt, hogy takarítania kell utánam.
Csak egy kislány voltam. Szerettem homokban játszani. Szerettem sárból főzni és nem érdekelt anyukám véleménye.
Minden normális kislány a gyerekkorát mókával tölti. Én is így tettem. Sokszor eszembe jut az idő, mikor néha apa is feláldozta idejét arra, hogy játszon velem. Öltönyben és elegáns cipőben guggolt a homokozóban, miközben a sárból készült ételemet egy barna faággal kavarta.
Ő igazi apuka. Ő vicces apuka.
- Nagyon szívesen - Aiden a fejét lógatta, két alkarja a térdén pihent. Ő időközben felült a pad háttámlájára, ezért megkockáztattam a neveltségemet és én is mellé ültem. A kezemet szorosan a fenekem mellé helyeztem, közben nézegettem a hófehér vászoncipőmet. Mintha egy láthatatlan vonal lenne kettőnk közt. Mintha egymás mellett ülnénk, de mégsem.
Ő szegény. Én gazdag. Ő szenvedett már. Én mindent megkaptam.
De mégis akárhányszor a gyönyörű tengerkék szemébe nézek, mintha menedéket találnék bennük. Tekintete páratlan volt. Nem találkoztam még ilyennel. Különleges hosszú és dús szempillái varázslatosak voltak. Mint egy nyitott könyv. - Tudtad, hogy a szem a lélek tükre?
Kérdésemre szexin felvonta egyik szemöldökét, ajka szélén boldogtalan mosoly húzódott.
Mond, miért vagy ennyire megviselt? Miért vagy fárad? Miért nem mosolyogsz?
- Persze! Ezt mindenki tudja, Sarah - kezével az üres csuklóját dörzsölte. A mozdulatát néztem. A keze...a keze már férfias volt. Talán húsz évét sem tölthette be, mégsem volt olyan keze, mint a többi gazdag ficsúrnak, akikkel én találkoztam. Ezek tehetséges kezek. Ezek zenész kezek.
- És... a zenélésből szeretnél megélni?
Ekkor előre pillantott. Mintha emlék cikázott volna előtte. Mintha visszahúzta volna valahova és valakihez. Kezét a tarkójára szorította, ott összekulcsolta ujjait. Én csak néztem őt.
