Aiden Baker élete nem egyszerű. Már tíz évesen megtanulta, hogy a kudarcnak milyen íze van. Édesanyja mindennap dolgozik, mégsem kerül minden este friss kalács az asztalra.
Aiden Baker élete akkor változik meg, mikor különleges hangját felhasználva...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
New york, Manhattan
Négy évvel később a megszokott helyemen kezdtem a reggelt. Még pirkadt az égbolt, de én már az aluljáróban voltam. Az összegyűjtött pénzemből sikerült vennem egy használt gitárt. Már tizenkilenc éves voltam. Hivatalosan is férfinak mondhattam magam. Mind testileg, mind lelkileg és mind szellemileg is elértem a kort, hogy befogadjam a világot. Nem volt könnyű az ide vezető utam. Édesanyám tizenöt évesen itt hagyott, azóta a saját lábamra álltam. Mindennap pénzt kerestem. Az éneklés volt az egyetlen menedékem. Valamiért tetszett az embereknek. Valamiért élvezték. Valamiért mosolyogtak. Tapsoltak és fényképeztek. Talán videót is készítettek rólam. Nem érdekelt. Sokan nevettek és lenéztek. Sokan kérdezték, hogy „ez meg miért nem dolgozik?" „miért utcán él?" „gyere inkább menjünk" de nem panaszkodtam. Már nem gondolkoztam azon, hogy mit rontottam el. Nem gondolkoztam azon, hogy nincsen szakmunkás bizonyítványom. Mert ott volt a zene. A zene segített abban, hogy pénzt keressek. Mindennap aluljáró, mindennap éneklés és mosolygó emberek. Ezt tudtam adni. Ezt tudtam nyújtani. Aztán valami megváltozott. A szokásos helyemen bontottam ki a gitáromat, közben a kalapomat a koszos járdára helyeztem. Talán Isten akarta, hogy ő és én találkozzunk. Sötétbarna fürtjeit fújta a kereszthuzat, hófehér dzsekijét védelmezően szorította a testére, márkás táskáját szorosan fogta. Hosszú térdig érő tavaszi csizmát viselt és kockás szoknyát. Tehát ilyen, ha van pénz. Ilyen, ha van hatalom. Ha van mosolygás és luxus. De mi van, ha ő is ugyan olyan elveszett, mint én? Mi van, ha mi ketten okkal találkoztunk? De nem volt egyedül. A lány után futó férfi szikrázó szemekkel szorította meg a vállát. Nem volt közöm hozzá, de Istenre esküszöm, hogy jókor voltam jó helyen.
- Bébi! Állj meg! Ezt nem csinálhatod! Mégis mit képzelsz?! – a férfi erősen szorította a lány karját, észre sem vette, hogy ezzel fájdalmat okoz neki. A lány csak tűrte, de arcán fájdalom jele futott végig. Mert én jókor voltam jó helyen.
- Engedj el Pedro! És ez egyébként is fáj! És mit nem értesz azon, hogy vége? – épp, hogy kirántotta a kezét, de a férfi úgy magához szorította, hogy fájt néznem. Szenvedett a lány. Ezért sétáltam oda.
- Valami probléma van?
És ekkor a szemembe nézett. Jól megjegyeztem a pillanatot. Mintha megállt volna az idő. Dús szempillái közt csillogó mogyoróbarna szeme mintha a lelkembe látott volna. Vajon lehetsz te az egyetlen?
- Kopj le, haver! Inkább menj vissza oda! – a csávó lekezelően bökött a fal mellett található ragasztott gitárom felé. Észre sem vette, hogy a lány és köztem egy olyan kapocs alakult ki, amit nehéz nem észre venni. Ajkát résnyire kinyitotta, mintha hallottam szapora levegővételét. Egy hullámhosszon mozogtunk. Nem tudtam, hogy mi keltette fel érdeklődését, de fogadni mertem, hogy az rajtam van.
- Egy ilyen szép hölggyel nem illik így viselkedni – nem csináltam semmit, mégis egy mérhetetlenül nagy ütés után a földre borultam. Nem emlékszek, hogy tértem magamhoz, talán a pillanatok alatt az adrenalin tombolt bennem. A lény ijedten guggolt le mellém, kezét a mellkasomra tette. Kinyitottam a szemem, láttam a férget, aki vissza akarta húzni a lányt.
