Újjászületés

4 rész /Miért?/

Az arcom beletemettem a párnába, noha érzékeltem, hogy már reggel van, még nem álltam készen a „feltámadásra". Túlságosan korán volt, vagy legalábbis annak érzékeltem. Egész biztosan reggel volt, nem tévedés nem ámítás, kint már ragyogóan sütött nap. A fejem sajgott és minden végtagom rettentően fájt, már-már szinte le volt némulva. Valami rezgett. A telefonom.

- Hol vagyok? – tettem fel önmagamnak a költői kérdést, mialatt kezemmel az ágy alá kotorásztam, de csak nem akartam elérni. – Ezt nem hiszem el! – sóhajtottam bosszúsan, majd még jobban elrugaszkodtam. A telefon szüntelenül rezgett. Muszáj volt elérnem, ha nem szeretnék agyérgörcsöt kapni. Finoman feltápászkodtam. Először a fejem emeltem fel, majd lassan a szemeim is kinyitottam. A kezdeti homályság után tört rám a felismerés, hogy nem a saját szobámban vagyok. Gyorsan, amilyen gyorsan egy kiütött lány visszatud emlékezni, lassan elkezdtem összerakni életem pazzül darabkáit. Vagyis azt, ami az előző nap történhetett. Egy ponton túl azonban sosem jutottam. Mi történt miután megittam a bort? Eddig legalább 100x visszapörgettem, de ezután, mintha elvágták volna a video film szalagját. Valószínűleg rosszul lettem, hiszen szédültem. Persze, hogy ez történt, hiszen sohasem iszom alkoholt, bár azt nem hittem volna, hogy már ennyi is megárt. De hát immáron kiderült, gyenge vagyok.

Végigsimítottam a homlokomon, kifésülve belőle egy kósza hajszálat. Csend volt, túlságosan is nagy. Kintről a város zsivaja tisztán behallatszódott, vagyis Ádám már elment. Lassan lenéztem, a telefonom alig egy méterre feküdt tőlem a földön. Érte nyúltam, de belém hasított egy érzés. Mintha túlságosan is csupasz lennék, mint mikor nyaranta órákig a fürdőkádban fürdöm a langyos vízben pancsolva. És ekkor jött meg a végső, és könyörtelen felismerés: teljesen meztelen vagyok!

- MI, MI, MI, MI TÖRTÉNT! – ocsúdtam fel önmagamban. A takarót finoman a testem köré tekertem és a telefonomért nyúltam. 11:22. Mint akit villámcsapás ért, úgy kapkodtam össze ruháim tömkelegét, amik szanaszét feküdtek a szoba különböző pontjain.

A kezdeti sokk után ért a második. A TDK valószínűleg már lezajlott, és én nem voltam ott. Miért? Miért nem ébresztett fel Ádám! És mégis mi történt? Persze ezekre senki se tudott volna válaszolni, még úgy sem, hogy hangosan tettem fel őket. A szomszédok jogosan gondolhatták, hogy egy elmeháborodott lakik mellettük. Kint enyhe szél fújdogált, de per pillanat nem érdekelt, rohantam, ahogy tudtam. Oda kellett érnem. Egyszerűen muszáj volt odaérnem. Egy ponton túl eszembe jutott a sok nem fogadott hívás.

- Lehet, hogy pont Ádám hívott! Reggel nem akart felébreszteni, aztán azóta hívogat? – suhant át az első gondolat, azonban mikor megnyitottam a telefonom kb 30 nem fogadott hívás nem tőle, hanem Martinától és Zsombortól érkezett. Egy gyors, akrobata mutatvánnyal egyenértékű mozdulat segítségével benyomtam egy gombot, és visszatárcsáztam az utolsó hívót. Martina volt az. Szinte az első kicsengésre fel is vette.

- Hol vagy? – kiáltott bele a telefonba, hangján idegesség csengett.

- Úton, én-én elaludtam. – lihegtem gyorsan.

- Ugye tudod, hogy gáz van?

- Persze hogy tudtom, de ott vagyok! – kiáltottam erélyesen. Közben már az utca végén előbukkant az egyetem ódon, majd 150 éves épülete.

- Nem az. Az a kisebbik baj. Ádám felcserélte a dolgozatokat. Nem, ne szólj közbe, a szobatársadként csak tudom mi volt a témád címe. A tiédet a saját nevén adta be, az övét pedig a tiéden. És ő így... ő nyert. – Martina hangja pattanásig feszült volt, de érződött rajta, hogy ezt mielőtt odaérek el kellett mondania. Ezután nem láttam, és nem halottam semmit. Minden olyan üres lett. A világ elnémult körülöttem.