Újjászületés

10. Eliza néni meséje

A kis vendéglőteraszán foglalunk helyett. Ebédidőhöz közeledve egyre több ember tűnik fel, mi is éppen, hogy csak találunk egy helyett a terasz egyik napsütötte asztalánál. Bár kintről nem látszik, igazi kis oázis, párkányai telis teli vannak virágokkal, különösképpen piros és rózsaszín muskátlikkal. Jól tartja a mondás, a látszat néha csal, a belső a lényeg... Egy pincér közben odasétál hozzánk, és mindketten rendelünk egy-egy jegeskávét. A madarak vidáman csipirpelnek, ezzel is jelezve a közelgő tavaszt. Egy röpke pillanatra el is felejtem, miért vagyunk itt. Eliza néni gondterhelt arca ránt vissza a valóságba.

- Szóval...miről lenne szó? – tapogatom meg finoman a témát. A néni arca egyre sápadtabb, láthatólag küzd önmagával, hogy elmondjon-e valamit, vagy sem.

- Ezt az anyádon kívül még sohasem mondtam el senkinek. – kezd bele. Érzem, hogy szemeim öntudatlanul kikerekdnek. Vajon mit fog most elmondani nekem?

- Nem fogom elmondani senkinek. – biztosítom róla, de ezért eléggé furdal a kíváncsiság. Eddig Eliza néni volt a boldogság mintapéldánya a szememben, most pedig úgy ül itt előttem, mintha egy temetési szertartás kellős közepén ülünk. Azért kicsit meg is rémített. Mit rejtegethet?

- Nagyjából olyan idős lehettem mint te, mikor megismertem Zsanettot, már az első pillanattól kezdve nagyon jó barátok lettünk. Mindketten a főiskola művészeti képzésére jártunk. Emlékszem hatalmas kalandokban volt részünk... - szája finom mosolyra húzódik miközben folyamatosan törnek fel belőle az emlékek. – És ott volt Patrik a másik barátunk. Az egyik legtehetségesebb volt közülünk, és páratlanul jó humorral rendelkezett. Aztán, ahogy lenni szokott, lassacskán több lett köztünk. A képzés vége felé már a vőlegényem volt. Együtt éltünk, közös kiállításokat szerveztünk, a családja persze nem nézte jó szemmel, de közös jövőt szerveztünk.

- Mi történt? – bukik ki belőlem a kérdés, hiszen sose volt róla fogalmam, hogy a nénikém életében ekkora szerepet töltött be egy férfi.

- A diplomaosztó előtti egyik estén nagy bulit szerveztünk. Nekem az utolsó pillanatban le kellett mondanom, mert az anyád, a nővérem hirtelen kórházba került. Akkoriban már bármikor beindulhatott a szülés, de csak téves riasztás volt, így azt mondta, hogy ostobaság lenne kimaradnom a barátaimmal töltött talán utolsó buliból, ezért késve is, de elmentem. Persze senki sem számított rám. De pont ez volt a lényeg, meglepetésnek szántam. – elhallgat, kezét végig simítja az arcán. A pincér is megérkezik, leteszi elénk a jegeskávét. Egyikünk sem nyúl hozzá. Felőlem akár el is olvadhatna.

- És azután?

- Butaság nem? Meglepetést okozni! – idegesen elneveti magát, majd rám néz. – Végül nekem okozták a legnagyobb meglepetést....Amikor odaértem, azt mondták, hogy Patrik és Zsanett már elmentek. De nem ajánlják, hogy utánuk menjek. Nyilván utánuk mentem... A saját ágyamban találtam együtt őket...Még csak arra sem vették a fáradságot, hogy keressenek egy másik helyet. – neveti el magát hisztérikusan, a kávé után nyúl lassan megkevergeti.

- Neeemm. Ez egy vicc. A legjobb barátnőd, és a vőlegényed. – rázom meg hitetlenül a fejem. Nagyon durva belegondolni, hogy ribancok mindig is voltak, mindig is lesznek. És néha közelebb vannak hozzánk mint hinnénk. Hatalmas mázlim van Tinával. Olyan távol áll ettől, mint Makó és Jeruzsálem.

- Persze rögtön jött a mentegetőzés. De ez az árulás tényén mit sem változtatott. Azonnal elmentem. Jobban monda elmenekültem. Egyiküket sem akartam többé látni. Egyszerűen nem voltam képes rá. – hangja elcsuklik, látszólag minden erejével próbálja visszatartani a könnyeit. Borzalmas látvány. Szinte hihetetlen belegondolni, hogy ez a mindig mosolygós, pozitív nő ilyen terheket cipelt eddig magával.

- Nagyon sajnálom. – fogom meg biztatóan a kezét, amitől kicsit megnyugszik.

- Igazán nincs mit. Később visszahallottam, hogy korántsem ez volt az első alkalom. Megérdemeltem, nem láttam a fától az erdőt. Ezután költöztem vissza a szüleink házába, már egy ideje úgy is üresen állít, így hát felújítottam, állást vállaltam a helyi általános iskolában. Ez a kettő kellően lefoglalt egy időre. Nem maradt túl sok időm az önsajnálatra.

- Hogy-hogy ezt most elmondtad nekem? – nézek rá kérdőn.

- Mert nem éri meg egy fiú miatt tönkretenni magad. Ami történt, megtörtént. Változtatni rajta már nem tudunk. Egy dolgot tehetünk, bizalommal nézzünk a jövőbe. – mosolyodik el az utolsó szavak kapcsán. A jegeskávé közben teljesen elolvadt, így kértünk egy újabb adagot. A pincér kis homlokráncolás közepette, csak hamar ki is hozta.

- Teljesen igazad van. És köszönöm. Ez sokat segít. – nyugtázom le a hallottakat. És azt hiszem ez most kellett nekem. Mármint persze nem jó ami történt vele, mégis, az ember nem érzi azt hogy egyedül van.

- De ugye azzal tisztában vagy, hogy ez nem jogosít fel arra, hogy megalapítsuk a „ECSLK-t". – kacsint felém, miközben a számlát kéri.

- ECSLK? Az meg micsoda? – nézek értetlenül, ám ő egészen a kijáratig nem árulja el miről van szó.

- Elcseszett lányok klubja. – feleli holt komolyan mialatt mindketten beülünk a kocsiba.

- Naaa neee. Nénikém te hihetetlen vagy! – kiáltom, szerencsére már a kocsiajtó becsukása után, mert sok idő után először kitör belőlem a végtelen hahotázás. Hát igen tipikus. Néha vannak megszólalásai, de akkor nagyok.

Az út további része kellemesen telik. Megvitatjuk az aktuális kisvárosi pletykákat, és hogy mit csinált a másodszomszéd Piroska néni édesanyja. Vagyis hogy városi körözést adtak ki rá, mert egyszer csak felszívódott a kórházból mindenki szeme láttára. Az első órákban csupán a kórházat kutatták át utána, aztán kiterjesztették a keresést az egész városra. Végül a város határában a szántóföldeken „kapták" el egy bottal a kezében. Azt állította, hogy mivel senki sem foglalkozott vele, haza indult. Persze kiderült, hogy csupán Piroska nénire orrolt meg, amiért az nem hívta oda az unokáját, aki az ország másik felén lakik. Fél óra elteltével Martina felhív videó hívásban és élőzik néhány percet az egyetem büféjéből. Ott van vele Zsombor is, aki eléggé morcos mert mint kiderült Tina mindenhova követi őt.

- Az idegeimre megy néha. – sóhajt bele a telefonba. – Amilyen gyorsan csak teheted gyere vissza. – néz kiskutya szemeket imitálva, mire barátnőm elorozza a telefont.

- Nézd hova fajul a világ. Hatalmat kap a kezébe, és rögtön fellázad. – színleli a sértődöttséget. – Apropó képzeld Márk éppen a büntetését tölti. – vigyorodik el kárörvendően,majd Zsombor veszi át a szót.

- Én magam kezeskedem érte.A legszigorúbb elbánásban részesült. Egy Tibeti kolostorba száműztük, ahol 2 hétig gyakorolhatja némasági fogadalmát. A szerzetesek biztosítottak róla, hogy kiemelt figyelmet szentelnek neki, és bevonják a napi regulákba. – mondja mindezt olyan halálosan komoly hangon, hogy jól hallatszódott, hogy a vonal végén Martina megszakad a röhögéstől. És ilyen és ehhez hasonló performanszok tükrében még mer csodálkozni azon, hogy furának tartják.

Az ilyen könnyed pillanatokban érzem azt, hogy lassan minden visszarázódik a régi kerékvágásba. Az élet megy tovább. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy előretekintünk.