Újjászületés

11. Otthon, édes otthon

Már lassan egy hete itthon vagyok, de nem történik semmi. Az az történik, de mindig ugyan az. Tanulás, pótlás, tanulás és újabb pótlás. Életem mozgalmassága egyre inkább egyhangú perspektívává változik. A nem is oly távoli életem kezd a régmúlt homályába veszni. Azt hiszem, szükségem lenne rá, hogy jó erősen felrázzam magam. Mint a bárpultos a shake-t, vagy a topjoy-t mielőtt kinyitjuk. (lehet csak én rázom fel?)

Valamikor csütörtök délután Martina újra felhív, ám most nem az egyetemről, hanem az árvaházból élőzik. Kicsit irigylem, hogy ennyire mozgalmasak a mindennapjai, még ha az esetek többségében nyavalyog is miatta. Pár perc múlva újra pittyen a telefonom és becsatlakozik Benji is, barátnőm legnagyobb örömére. Természetesen a találkozásuk óta eltelt idő meglehetősen csekély volt, így nem tudták, és szerény meglátásom szerint nem is akarták elásni az évek óta tartó csatabárdot.

- Nahát-nahát, itt a Szöszi. – kacsint bele csábosan a kamerába.

- Benjamin. Mégis mi a fenét keresel te itt? – mordul rá a szőkeség.

- A nők tényleg furák. Egyszer az a baj, hogy nem vagyok ott, máskor az hogy ott vagyok... Ez eléggé illúzióromboló, nem Lilla? – neveti el magát kényszeredetten, mialatt szemével engem pásztáz.  Be kell látnom, hogy egyre inkább furcsa hogy folyamatosan feltűnik a srác, ami egy kis aggodalomra adhatna okot, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekel.

- Engem hagyjatok ki a házassági zsörtölődéseitekből. – viszakozok hatalmas mosollyal az arcomon. Kezd ez az egész átmenni valami brazil szappanoperába. Igazából többet szeretnék tudni a múltjukról. Valamiért azt érzem, van itt még valami.

- Hahhh, áruló, azt hittem az én pártomon állsz! – tettet álsértődöttséget Martina, és a bánatosan a szeméhez kap, mintha le akarná törölgetni éppen kibuggyanó könnyeit, ami persze nincs ott, de képzeljük azt hogy van. 

- Ez aztán a szép pálfordulás Lillám. De becsületemre váljék, mindez csak egyedien elragadó személyiségemnek köszönhető. Nem vetettem be praktikákat mint te. – vihogja elégedettséggel az arcán mindenki szeretett Benjaminja. Láthatóan dagad a mája a büszkeségtől.

- Nos fiatalok, mire fel ez a nagy öröm? – jelenik meg mögöttem Eliza néni mint valami lopakodó szellem.

- Lil most árult el engem. – néz bánatot színlelve Tina a kamerába.

- De hát mi a feleségemmel egyek vagyunk, nem? Nincs olyan, hogy oldalakra áll! – szólal meg Benji hangja közvetlenül a szőke lány mögül, s kisvártatva előbukkan világos szőke hajával, arca ragyog a boldogságtól. Martina szinte rögtön felé fordul és olyan bugyuta ábrázatot vág amit még egyszer sem láttam tőle ezalatt a röpke 2 év alatt.

- Ő Benji, a fiú a kórházból! – mutatom be nénikémnek.

- Szép napot! – int bele a képernyőbe, de Martina még mindig nem mozdul, ellenben kinyomja a telefont.

- Hát ez meg mi volt? – néz rám mókásan a nénikém, mire nevetve csak egyetlen egy válasz jut eszembe: Fogalmam sincs.

- Egyébként szimpatikus a fiú. – jegyzi meg mintegy odavetőlegesen s újfent magamra hagy.

Ezután a kis incidens után a kedvem is jobb lett, az ő önfeledt vidámságuk rám is rám ragadt. Na ezért mondják az embereknek, hogy mosolyogjanak sokat, mert a boldogság ragadó. Azt hiszem a legnagyobb problémám az, hogy hiányoznak a többiek. Habár ezt lassan orvosolhatom, hiszen a jövő héten már én is vissza térek, az egyetem bugyraiba. Az este folyamán megnézünk egy szokványos „kicsit sem sablonos" romkomot, azt a fajtát amit az ember ruhavasalás közben szokott nézni, de néha ilyen is kell. Egyszerűen kellenek esték, amikor az ember fia-lánya elvan mint hal a vízben.

Másnap reggel már sokkal energikusabban ébredek. Mivel tanulnivalóm már nem volt, de időm annál inkább, így szent feladatomként elköteleztem magam a Martina/Bejni rejtély kinyomozásának, ámbár hiába mozgósítom minden agytekervényem, és nyomozok utána a facebookon, instagramon, youtubon, és a tit-tokon (Tina megölne ha tudná, de mentségemre szóljon szükség törvényt bont, és őt ismerve ha megkötöznék, megkínoznák sem mondana semmit) de nem találok semmi lényegi információt.

- Azonban ez korántsem távolít el, mert én vagyok Miss Sherlock! – állok fel diadalmasan az íróasztalom mellől.

- Ebben az esetben Miss Sherlock szükségem lenne az erődre! – szólal meg mögülem egy hang. Eliza néni az. Lassan kezdem azt hinni, hogy hobbiájá vált, az, hogy csak úgy a semmiből feltűnve rámijesszen. Habár az is igaz, hogy a lelkiismeretem játszadozik velem, ha nem lenne ily szörnyű sötét lelkem, talán a hasonló jelenségek is elkerülnének. Nincs többé tagadás, ámítás: bűneim lajstroma nagy. De azt hiszem ez már mindenki számára nyilvánvaló lett.

- Megijesztettél. – nézzek rá sértődötten.

- Hát persze, hiszen valami rosszban sántikáltál.

- Na de kérlek. ez csak egészséges kíváncsiság. És nem tehetek róla, hogy a véremben van a nyomozás. – sandítok rá sokatmondóan, mert mindketten tudjuk, hogy kettőnknél nagyobb pletykakirálynők nincsennek. Csak a nyilvánosság előtt jól titkoljuk. Hiszen az önmagunkról kialakított homlokzat az már csak homlokzat. Bár az emberek többsége tagadja, de titokban mindenkinek fontosak, legalábbis valamilyen szinten, hogy mit gondolnak róla az emberek. Senki sem örülne, hogy kiderülne róla, hogy valójában sokkal rosszabb mint amilyennek tartják

Kicsivel dél után végleg felhagyok ezzel a reménytelennek tűnő szélmalomharccal (ennyit a kitartásról) és nyugtató gyanánt pitesütésbe kezdek (hihetetlen milyen bugyután hangzik). Kiskorunkban Kristóf nagymamája (aki amúgy a szomszédunk) rengeteget sütött nekünk. Ez volt a kedvenc édességünk természetesen csakis egy pohár langyos tejjel. Miután elkészül átviszek belőle egy tányérral Ilonka néninek, hiszen eredetileg ő a recepttulajdonos, én csak azért tanultam meg, hogy az egyetemen is bármikor tudjak sütni Kristófnak. (amikor még azt hittem, hogy az ottani sütő vállalható lesz minderre) Lassan a barna kerítéses házhoz sétálok. Az ismerős bézs falak rendíthetetlenül állnak, itt-ott felfut rajtuk pár inda borostyán. A kiskertben egyre több virág bontja ki szirmait, és az embernek olyan érzése van, mintha egy mesebeli házikó elevenedne meg. Szinte hihetetlen, hogy egykor itt élt Kristóf, és egykor ebben az udvarban voltunk gyerekek... Közben már a bejárati ajtóhoz tartozó lépcsőket rovom. Az ajtóhoz érve finoman bekopogok, és reménykedem, hogy a néni nem a kertben tevékenykedik, és meghallja. Ellenkező esetben valószínűleg dörömbölnöm kellene, az meg hogy nézne már ki?De úgy tűnik a szerencse mellém állt, pár perc múlva az ajtó kinyílik, és legnagyobb meglepetésemre nem Ilonka néni áll ott.