Újjászületés

3 rész /Az a bizonyos nap/

Mindig is szerettem emberekkel foglalkozni. A szó szoros értelmében vett extrovertált személyiség voltam, éppen ezért könnyen barátkoztam, és nyitott voltam a világ dolgai iránt. Kristóf pont az ellentétem volt. Nyugodt, inkább magának való. A nagymamája mindig azt mondta, hogy éppen azért egészítjük ilyen jól ki egymást, mert szöges ellentétek vagyunk. Ellensúlyozzuk egymás hiányosságait. Én kirángatom őt a kis barlangjából, ő pedig visszaránt engem a szakadék mélyéről. Eliza néni egyszer viccesen megjegyezte, mi ketten olyanok vagyunk, mint a gombák. Szimbiózisban élünk egymással. Míg én humán beállítottságú voltam, addig őt inkább a természettudományos tárgyak mozgatták, de valójában mindenből jó volt. Egy igazi tehetség. Éppen ezért sokszor féltékeny is voltam rá, hiszen annyira nem igazságos, hogy valaki ennyi mindenben jártas legyen. Aztán persze mindig elengedtem ezt az érzést, hiszen a legjobb barátom. Az ő sikere, az én sikerem...Talán 13 éves lehettem, mikor végleg eldöntöttem, felnőttként gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Viszonylag hamar az is megfogalmazódott bennem, hogy tanár. Így az érettségi évében biztos alapokkal rendelkeztem, ellentétben vele. Végre egyszer volt valami, amiben én voltam a határozott, és nem ő. Tulajdonképpen sohasem értettem miért jelentkezett ő is arra az egyetemre. Túlságosan lefoglalt a tudat, hogy itt sem válunk szét, csupán a szakunk lesz más. És ott volt ő, Ádám... Már a nyílt nap alkalmával szemet szúrt nekem. Szinte sugárzott hullámos szőkés barna hajával és különleges heterokrómiás szemével (egyik zöld, másik barna) melyet fekete diplomata szemüveg keretezett. Az arca tökéletesen szögletes volt, magas testalkatához pedig kitűnően passzolt az a mélykék öltöny, amit viselt. Akkor harmadéves magyar-etika szakos hallgató volt, aki méltán kiérdemelte a demonstrátori címet. Előtte sosem hallottam olyan meggyőzően beszélni senkit. Hangja az egész előadás alatt határozottan, mégis kellemesen lágyan csengett. Uri ember volt a javából, és mindenkihez volt egy pár jó szava. Persze Kristóf sosem értette miért voltam érte odáig, bár csak ritkán adott ennek szót. Azt hiszem nem szeretett volna megsérteni. Utólag belegondolva, én sem értem mi ütött egyáltalán belém.... Miután mindkettőnket sikeresen felvettek az egyetemre beköltöztünk a kollégiumba. Én a lányok szintjére kerültem, a szobatársam Martina lett, aki tulajdonképpen Kristóf egyik fél szaktársa. Noha nagyon szeret bulizni, és jobbára hajnalok hajnalán többségében részegen kerül haza, mégis egy cserfes, segítőkész lány volt. Az egyetemi fiúk mind odáig vannak érte, modellhez illő testalkata és gyönyörű aranyszőke haja van. A szó szoros értelmében vett természetes szépség. Habár a sorozatos késései olykor az őrületbe kergetik Kristófot, kiváltképp mikor fontos beadandó előtt állnak. Nem érteti, miért mindig hozzá osztják be a lányt. A többiek csak nevetnek rajta, mondván senki más ember fia nem bírna el vele. A szobatársa Zsombor ugyanakkor nyugis figura. Az egyik fél szaktársam. Jobbára a cikkeivel és a tengernyi olvasnivalóval töltötte az idejét. Ha nagyon ritkán ráért, Martina őt is elrángatta egy-egy buliba, mivel Kristófot sosem sikerült, ahogy ő fogalmazott, mindig kicsúszik a kezei közül. Gondolhatod egy idő után mennyire elege lett szegény Tinából. Aztán megbékélt. Így volt ez nála mindig. Hiába haragudott, mindig megbocsátott. Csak nagyon ritkán ápolt valakivel tartósan haragot. Két ilyen embert ismerek, aki ezt kiérdemelte nála. Az egyik az apja, a másik Ádám.

Ádám és én az első év közepén kezdtünk el közösen dolgozni, és szinte rögtön megtaláltuk a közös nevezőt. A témáink hasonlóak voltak, de ez nem okozott különösebb problémát, a bizottság is elfogadta. Barátok lettünk, bár ha jobban belegondolok, inkább csak alárendeltem magam neki. Ezt úgy értem, mindig azt csináltam, amit ő elvárt. Nem éppen társak voltunk, hanem volt köztünk egyfajta hierarchikus viszony. Az alárendeltje voltam. Hozzá kell tennem, nagyon elfogult voltam vele szemben. Valóságosan megbabonázott, ahogy sok-sok lányt az egyetemen, de engem ez nem zavart, hiszen én voltam ott vele. Még azt sem vettem észre, hogy szinte már semmi mással nem foglalkozok. Volt, hogy hetekig még csak nem is találkoztam Kristóffal és a többi barátommal. Martinával is kivételesen csak azért tudhattam, hogy élek, mivel szobatársak voltunk. Nem vettem észre, vagy nem akartam észrevenni mennyire elvesztem, egészen addig, amíg be nem következett valami, ami végre kirángatott a kis álomvilágomból. Még maga Dumbeldore is azt mondta, „rosszul él az, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni" Ha én a Roxfortba járnék egész biztosan megbuktam volna RAVASZ szintű vizsgákon.