Újjászületés

8 rész /Minden tavasz mögött ott a tél/

- Szóval ez történt rövidem. Később csövekkel a testemben tértem magamhoz, Eliza néni elmondott néhány dolgot, de még mindig rengeteg minden homályos. Például az egyetemi hírportálról közben lekerült a kép, viszont még mindig nem tudom, mit gondolnak a többiek. – felelem szomorúan, de Benji egy hatalmas vigyor keretében megveregeti a vállam.

- Járhattál volna rosszabbul is! – kacsint rám kurtán. Közben a büfés néni kihozza a kért forró csokoládét. El se hiszem, hogy valaki még 20 fokban is képes inni. Egyre inkább úgy tűnik, ez a fiú szeret kilógni a sorból, még akkor is, ha eltekintünk attól ahogy öltözködik.

- Mégis hogyan? Nem elég gáz így is a szituáció? – kérdezek vissza zavartan, de a végére már én is mosolygok.

- Nem, ha meghaltál volna, az rosszabb lenne. Most nem ülnénk itt, és beszélgetnénk az élet nagy dolgairól.

A büfés nénit kicsit sokkolhatta ez a kijelentés, mert egy halk sóhaj és fejrázás kíséretében azonnal otthagy minket.

- Ugyan már, tudom, hogy titokban imád engem. – fordul oda szinte suttogva Benji, s csak most veszem észre milyen vakítóan kék a szeme.

- Na persze, csak is. – nevetjük el mindketten magunkat. Ilyenkor olyan érzés, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem omlott volna össze a kis világom. Álomvilág? Vajon egész életemben ebben éltem? Igen kétségtelenül. Különben nem érezném azt, hogy az egész eddigi életem egy nagy hazugság volt. Persze vannak különböző élethazugságok, amivel időről időre álltatja magát az ember. Már maga Ibsen is erről írt, s hogy egy idő után mindig kipotyognak a „csontvázak" a szekrényből, hát az enyém most kétségtelenül kiborult...Nem tudom milyen arcot vághattam, de tuti valami eszméletlen gyászosat, mivel Benji hirtelen más irányba tereli a témát.

- Az nem is érdekel, én miért vagyok itt? – kérdezi sértődöttséget színlelve

- Ó nem, nem. Az én hibám, hogy ilyen bunkó vagyok. Persze, érdekel. Miért vagy itt? – teszem fel a kérdést, kissé zavarban, mert faragatlannak érzem, hogy ez nem jutott eszembe előbb. Csak remélni tudom, nem valami hasonló eset miatt, mint én.

- Nyugi. Az én történetem nem ilyen drámai, habár annak a Márk nevű barátodnak igaza van... - kezd bele filozofikusan

- Márk nem a barátom, még csak az kéne! – vágok bele, én ezt kikérem magamnak stílussal.

- Akkor Márknak, aki nem a barátod, hogy ááááá a fenébe! Hagyjuk, a lényegre térek, különben kihűl a forró csoki. Azért pedig igazán kár lenne. – vigyorodik el, majd áhítatosan beleszagol a csészéjébe. – Az apám a művészeti kar dékánja. Őt akartam idegesíteni. – csapja össze ördögien a kezét.

- Mégis miért? – kérdezem értetlenkedve, hiszen már nem kiskamasz, vagy ennyire le lenne szellemileg maradva?

- Mert egy sznob, elvont, munkamániás, magának való, karrierista, öncélú ember. Jószerivel csak a kiállításai és a hallgatói éltetik. – válaszolja olyan hangnemben mint aki egyáltalán nem érti, ez nekem miért nem esett le rögtön.

- Á értem. Szóval vágysz az elismerésére, és a figyelmére. – rázom meg sokatmondóan a fejem, közben kisebb mosoly húzódik a számon.

- Chhh. Ti nők mindig mindent túlkomplikáltok. – mordul fel – Egyáltalán nem erről van szó!

- Pedig egyik tanáris pedes órán ezt tanultuk. – cukkolom tovább, noha érzem ezzel azért nem jó viccelődni, viszont gyermeki durcás arca minden pénzt megér.