Újjászületés

12. Meglepetés*.*

Kristóf az, igen Kristóf. Nem káprázik a szemem. Úgy áll ott laza fekete-sötétkék kockás flanel ingjében és szőke borzolt hajával mintha a ház egyfajta tartozéka lenne. Arcán huncut vigyor ül, és mintegy 1,5 fejjel magasabbról tekint le rám. Nos ha eddig nem volt kisebbségi komplexusom, most egész biztosan az lett.

- Meglepetés...!Most mit vágsz ilyen idióta arcot? Pedig meggyőződésem volt, hogy már tűkön ülve vársz! Majd meghalsz az aggodalomtól, hogy hol lehetek. – vágja oda csípősen, és kitárja előttem az ajtót.

- Te idióta vadbarom! – kiáltok rá teljes idegből (hiba volt, mert ezt várta), s egy hatalmas karlendítéssel megkísérlem oldalba vágni, természetesen kikerüli (túl jól ismer)– Tudod te hogy mit éltem át!

- Ó igen pontosan tudom. – feleli kurtán, látszólag jól szórakozik, ami engem még jobban felidegesít. Nem hiszem el, hogy megint belesétálok a már jól bevált kis csapdájába.

- És mégis 1,5 hete rám se bagózol. Hát mondhatom a kedvesség mintaszobrát rólad kéne mintázni. – felelem még dühösebben, a külvilágot teljesen kizárva magam körül. Érdekel is az engem, hogy mit szólnak az utcai emberek. Közben ő meghátrál, és mire észbekapok, már az előszobában állunk.

- A mondás is úgy tartja, hogy a jó dolgokra bizony várni kell. – mosolyodik el békítőleg, ám nem használ. Mint a felbőszült fenevad úgy török előre, nem törődve semmivel és senkivel. Az eddig elnyomott belsőfeszültség most tör előre.

- Tudod már az is megfordult a fejemben, hogy többé nem akarsz a barátom lenni! Tudod hogy éreztem magam? – kiáltok rá, ő erre újfent elmosolyodik.

- Ez ostobaság.

- Tényleg? Na ne mond! Te mégis mit gondoltál volna a helyemben? – kérem ki magamnak, nem is gondolva arra, hogy esetleg (valószínűleg) nincs igazam. Érdekes módon ennél a kérdésnél hallgat. Elnéz fölöttem, mint aki titkolózik. – Na szép! Már rám sem nézel, mégis mit titkolsz előlem Hallai Kristóf, és a vártnál nagyobb erővel meglököm. Nyilván váratlanul értem, mert egy pillanattal később már mindketten a föld felé huppanunk, noha annyi lélekjelenlétem még volt, hogy el tudtam kapni az ingét, de annyi már nem, hogy megtartani is megtudjam. A tányér sütemény velünk párhuzamosan darabokban terül szét a padlón. Ő reflexből átkarol, így csak őt éri az ütés súlya. Ha most miattam eltört a gerince azt soha nem bocsátom meg magamnak.

- Azért az számomra is meglepő, hogy ilyen nehéz vagy. – szólal meg kuncogva, majd miután fel merem emelni a fejem szembesülök azzal, hogy csak pár centire van tőlem az arca. Ha valaki most ránk nyitna tuti félreértene minket.

- Én elhiszem, hogy kényelmes vagyok, de tényleg nehezebb lettél mint korábban. – szólal meg újfent, habár kicsit zavartan. (bele sem merek gondolni mennyi idő telt el)

- De bunkó vagy! Mintha ezt olyan gyakran csinálnánk. – kapom fel a vizet, és reflexből felülök.

- Csak rajtad áll, szeretnéd? – ül föl ő is, és ami azt illeti megint elég érdekes helyzetbe kerülünk.

- Fogd be!

- Ha emlékeim nem csalnak eddig éppen ez volt a bajod. – neveti el magát, majd a semmiből újfent átkarol. De ez más. Más mint az előbbi, ez nem csak egy pillanatig tart. És ezt valahogy nem akarom elengedni...