Still-Niall Horan

2.

Dhalia Bowman

Komolyan, ekkora őrületet még nem láttam Párizs utcáin. Mindenki csomagokkal rohangál, egyik boltból a másikba. Nem szeretek okoskodni, de konkrétan itt volt az egész december, és nekik pont 23-án jutott eszükbe vásárolni? 

Gondolataimból feleszmélve vettem észre, hogy a buszom beérkezett a megállóba. Basszus. Gyorsan átszaladtam a zebrán, közben pedig rám löttyent a forró gingerbread cofé-m. Marha jó, teljesen leforrázta a kezem. De legalább felértem a buszra. Lehuppantam az egyik ülésre, és elővettem a telefonom. "Indulok haza x"-írtam meg gyorsan anyának. 

Nem is tudom mikor voltam utoljára Provinsban. Már egészen kicsi korom óta a Sorbonne egyetem volt az álmom, ezért is költöztem Párizsba. Mondjuk nem gondoltam, hogy ilyen megerőltető. Szinte semmire nincs időm. Pedig azért a társadalomtudomány az egyik legkönnyebb szak. El se tudom képzelni, mi lenne ha végül tényleg filozofikára jelentkezem. 

Megint a kezembe vettem a telefonom, és benyomtam egy Spotify lejátszási listát. Ha már 2 órát kell csöndben ülnöm, legább legyen benne valami jó is. Már azelőtt szerettem a zenét, hogy egyáltalán felfogtam volna, mi is az. Bár énekelni, és hangszeren játszani nem tudok, szeretem élőben hallani, ahogy a tehetségesebb réteg ezt teszi. 

Már egy órája utaztam, mikor elkezdett hullani a hó. Idilli. Rozoga busz, leforrázott kéz, kávéfoltos fehér kabát, és a fülemben szóló idegen zene. Szeretek olyan dalokat hallgatni, amiket azelőtt még nem ismertem. Általában meg sem nézem ki énekli, amolyan egyszer meghallgatom dalok. Viszont ez jobban tetszett annál, hogy hagyjam elmenni, szóval rápillantottam a képernyőmre. Niall Horan-Flicker. Hm. Hallottam már erről a srácról, viszont sosem érdekelt annyira. Nem is tudtam, hogy csinál szóló zenéket, hiszen ő a One Direction énekese, nem? Emlékszem, régen nagy őrület volt körülöttük. Én inkább lázadtam ellenük, nem értettem mire az ekkora felhajtás. Azonban el kell ismerjem, ez tényleg jó szám.

A buszmegállótól kábé 5 percre van a házunk, szóval sietősen szedve a lábam haladtam a hóesésben. A környékünk nyugis, és barátságos. Szerettem itt lakni. Hirtelen meghallottam a kutyánk örömteli ugatását, szóval odaszaladtam, és benyitva a kapun, elkezdtem dögönyözni rég nem látott kutyusom.

-Sziaaaaaaaaa! Hát sziaaa Ruby, hiányoztam?-gügyögtem neki.

-Dhali!-láttam meg anyát az ajtóban. Egyébként csak a szüleim hívnak Dhalinak, amúgy inkább Lia a becenevem.

-Anya! Szia!-öleltem meg szorosan. 

-Mi ez a kávé illat?-kérdezte meg.

-Ohh, véletlen leöntöttem magam-nevettem el magam. Anya nem is csodálkozott, mindig is béna voltam.

Bementem a házba, ahol apa várt óriási mosollyal az arcán. Szinte felborultunk, olyan erővel rohantam neki. Mindkét szülőmet nagyon szeretem, de ha mondhatom, mindig apás voltam. Anya apa mögött nézett minket mosolyogva, így odahívtam őt is.

-És akkor mondtam a Lolának, hogy vigyázzon, mert nem jó a csap, de akkor már késő volt, csurom vizesen jött ki elém. Komolyan, annyira nevettünk, hogy folyt a könnyünk-meséltem anyáéknak az albérletes történeteinket nevetve.

-De végül meg lett szerelve?-kérdezte apa szórakozottan.

-Meg, persze.

Már itthon vagyok egy jó pár napja, és egyre inkább azt érzem, nem szeretném folytatni az egyetemet. Mármint nagy álmom volt, de nem érzem magam odavalónak. Persze, ezt a tanévet be szeretném fejezni. Talán ez nem az én utam, de hálás vagyok hogy kipróbálhattam. Tényleg jó emlékeim vannak Lolával, a másik bérlővel, és a többi hallgatóval is, de nem érzem azt, hogy ez az én világom. Talán választanom kéne valami tanfolyamot. Viszont most inkább élvezem még ezt a 2 napot itthon.

-Vigyázz magadra, és írj, ha odaértél!-kérte anya.

-Persze, majd hívlak is-ígértem nekik. A búcsú mindig nehéz volt, hiszen hiába vagyok 21 éves, a szüleimnek mindig a "kislánya" leszek, és ez így van jól. Próbálnak ők, és én is erősnek tűnni, de tudom, hogy ez nagyon nehéz. Mindhármunknak.

A buszon ülve megint zenét hallgattam, és különböző tanfolyamokon gondolkodtam. Mi az amit szeretek? Mit csinálnék szívesen? Ezer kérdés, viszont válaszom nincs. Egy dolog azonban biztos; az első egyetemi évem után nem folytatom a tanulmányaimat. Az, hogy utána mi lesz? Majd kiderül. Addig viszont: bonjour 2018!