Dhalia Bowman

-Dhalia!!-kiáltott a szobából Lola-A pizsamádat itthagyod nekem? 

 Nevetve mentem be a szobába, és eltettem a lila virágos pizsamám. Ma volt az utólsó napom az egyetemen; délután négykor végleg kiíratkozom. Nem mondom, biztosan hiányozni fog, de érzem, hogy már nem nyomja a súly a vállamat.

 Nézegettem tanfolyamokat is, bár eddig egyik sem fogott meg úgy igazán. Az egyetlen biztos dolog most, hogy este jön értem apa, és hazavisz.

 -Ideadod a telóm?-kértem meg (nemsokára ex) szobatársam. Lola odanyújtotta a telóm, amit benyomva csekkoltam az időt. 14:55. Elmosolyodtam a háttérképemen, amin Ruby megnyalja az arcomat, én pedig nevetve nézek anyára, aki a telefon mögött szintén kuncogva figyel.

-Azért majd hívjál ám!-téritett vissza a gondolataimba Lola. 

 -Persze, hogy hívlak! Ha lesz időm jövök is ide élősködni. Erre mindketten felvevettünk. Mivel már csak egy órám volt a kiíratkozásig, és még szerettem volna a Starbucksba beülni egy búcsú kávéra, szorosan megölelve Lolát köszöntem el.

 A jegeskávémat iszogatva nézem meg az üzenetet apától. "Elindultam". Ennyit írt. Már éppen elsötétedett volna a képernyő, mire a telefonom kijelzett egy újabb értesítést. Felvont szemöldokkel néztem a gmail üzenetre. Biztos valami hírlevél-gondoltam, és rányomtam a 'törlés' gombra. Az iPhone kiírta, hogy biztosan törölni szeretném-e, majd mikor kb. egy miliméterre volt az "igen" ikon fölött az ujjam, valaki megszólított. Ijedtemben felugrottam (kávéval a kezemben; komolyan szerintem még egyszer nem ittam úgy starbuck-szot, hogy ne öntöttem volna le magam), majd felnáztem a mellettem álló srácra. 

 -Bocsi, nem akartalak megijeszteni-mosolygott szórakozottan-Ez a szék kell neked?-mutatott az előttem lévő üres székre.

 -Nem, nyugodtan elviheted. A srác megfogta a széket, és odavitte a saját asztalához. Visszanéztem a telefonomra, és örömmel vettem tudomásul, hogy az emailt nem sikerült törölni. Na valaki nagyon szeretné, hogy én ezt elolvassam. Igazam volt, hírlevél volt, viszont végül nem töröltem ki. 

 Hajnal 1 óra van, már itthon vagyok, és sikeresen kiíratkoztam az egyetemról. Már jó tíz perce a telefonomon megnyitott emailt bámulom.

 Kedves 18-26 éves fiatal felnőttek! 

 Nem tudjátok mit csináljatok? Egyik tanfolyam sem tetszik? Egyetemre sem szeretnétek járni, mégis jó lenne valahogy pénzt keresni, vagy tanulni? Akkor a programunk számotokra tökéletes!Nyelvtanulás, teljes ellátás, és ezért cserébe, nektek csak az otthoni teendőket kell elvégeznetek, valamint a gyerekre/gyerekekre vigyázni! 

 Ha érdekel, keress rá a oldalára, olvass utána, és jelenztkezz! 

 Na most vagy az van, hogy lefigyelnek, és kihallgatnak, vagy csak szimplán minden 2. francia 2000 környékén született embernek elküldik. Nagyon remélem, hogy a második. Mindenesetre, én rákerestem az oldalra, és azt kell mondjam, ez most igazán megfogott.

 Au pair munka, 1-2 vagy két évig Londonban élnék egy családdal, akik teljes ellátást biztosítanak nekem, így utazást, ételt, és szabadidős programokat is. Vigyorogva olvastam el a sorokat újra, és újra (és újra, vagy négyszer). Azta. Szeretném fejleszteni az angolomat, és ez tényleg TÖKÉLETES. Mivel már hajnal 2 közeledett, anyáékat meg nem szerettem volna felkelteni, így elhatároztam, hogy majd reggel rontok rájuk. 

 -Anyaaaa!!! Apaaa!!!!-üvöltöttem izgatottan a szobámból.-Gyerteeek!!!!!!

 Mikor felértek a szobámba, szerintem kissé megijedtek. A 21 éves lányuk karikás szemekkel, vigyorogva (inkább úgy mondanám, eszelősen) bámul rájuk, és csak annyit mond "megvan".

 -Öööö...egészen pontosan mi is?-kérdezte apa.

 -Hogy mit fogok csinalni-vigyorogtam egyre szélesebben. 

 -És mit?-kérdezte anya. 

 -Au pair leszek!-ordítottam, mire a szüleim kisebb sokkban hátrahőköltek.

Still-Niall HoranTahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon