Still-Niall Horan

1.

Niall Horan
Ez is egy átlagos napnak indult, egy átlagos fellépéssel. De valahol az agyam egyik eldugott zugában tudtam: Ma történni fog valami. Akkor még nem sejtettem, hogy micsoda, de nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam.

Ma egy árvaházba megyek karácsonyi fellépésre. Valahogy az ünnepek közeledtével úgy érzem, tennünk kell valami jót, még ha az év többi napján nem is. De én nem csak karácsonykor akarok jó ember lenni, ez viszont egy lehetőség arra, hogy megadjam a táptalajt a dolognak.

A reggel szokásos készülődéssel telt. Csak egy órára kell az árvaházba érnem, tehát még rengeteg időm volt. Éppen a konyha asztalnál ülve reggeliztem, amikor rezegni kezdett a telefonom. Felvont szemöldökkel néztem a kijelzőre, ahol Harry neve villogott. Már nem azért, szoktunk beszélni, de ha jobban belegondolok, már jó ideje nem hallottam felőle. Persze azon kívül, amit a médiában olvasok. Az üzenetében csak a hogy létem felől érdeklődött, mire udvariasan válaszoltam. Nos igen, sok minden megváltozott az évek során. Persze barátok maradtunk, akár csak a többiekkel, közben viszont mindenki éli a saját életét. De persze ez az élet rendje.-mondtam magamban, inkább csak a saját magam megnyugtatására.

Külön kérésem volt, hogy a menedzseremen kívül senki ne jöjjön velem. Nem azért akarok adományozni, hogy sajtó kivonuljon és cikkezzen az én és a kiadó javára, ezért senki más nem tud róla. Így aztán kocsiba ültem és egyedül indultam el az árvaházba. Útközben zenét hallgattam és mellettem pihenő gitárra pillantva elmosolyodtam. Jó valamit felhajtás nélkül csinálni. Persze később, mint minden ez is kiderül, de akkor már úgysem számít.

Mintha összefolyt volna az elkövetkező másfél óra, mert a következő dolog, amire emlékszem, hogy a kis színpadon állok, előttem kisebb-nagyobb gyerekek ülnek vagy állnak. Látom, hogy az ajtó mellett ott az igazgatónő is és jelentőség teljesen rám néz. Kezdenem kellett.

-Na akkor muzsikáljunk.-mondtam, mire nevetni kezdtek. Lepillantottam a gitáromra, majd megpengettem a húrokat, mire tapsolni kezdtek. Mosolyogva kezdtem bele az első dalba, amit továbbiak követtek. A mosoly viszont egy pillanatra sem tűnt el az arcomról. És szerettek engem. Annyi helyen zenéltem már életem során, mégis ez most más volt. Voltak akik ismertek, voltak akik még sosem hallottak rólam, de mind szinte áhítattal néztek rám. Játszottam saját zenéket, karácsonyiakat és olyanokat, amiket ők kértek. Még egy két One Direction dal is bele került az előadásba. A Flicker-be kezdtem bele éppen, ami a koncert utolsó száma is volt egyben. Ahogy végig néztem a közönségen megpillantottam valakit. Világos barna, hullámos haja volt és mogyoró barna szemei. Egy szürke ruha volt rajta és nem lehetett több 4-5 évesnél. Csillogó szemeivel engem figyelt és akárcsak a többiek, a dalt hallgatta. Azt hiszem mindenki életében meg van az a pillanat, amikor úgy igazán eláll a szava. Mikor még az idő is lelassul és csak kizárólag egy emberre koncentrálsz. Na, én abban a ki tudja mennyi időben, csak az a barna hajú kislányt láttam magam előtt. Úgy tűnt valóban eléggé kiestem a szerepemből, mert elrontottam a szöveget. Gyorsan összekaptam magam és folytattam, miközben folyamatosan kattogott az agyam. Mikor véget ért, mindenki óriási tapsviharban tört ki. Mosolyogva meghajoltam előttük.

Leugrottam a színpadról, a gyerekek azonnal megrohamoztak. A menedzserem tartotta a szavát és nem avatkozott közbe, hagyta hogy beszélgessek velük. Hiába volt már rég vége a koncertnek, de én még mindig nem bírtam ott hagyni a sok lelkes arcot, akik rám néztek. Az igazgatónő nem győzött hálálkodni a koncertért és az adomány miatt, én pedig nem győztem megkérni, hogy ne köszönje már tovább, mert én igazán nem ezért tettem. Viszont hiába forgolódtam folyamatosan, a kislányt sehol nem láttam a többet.

A többiek egészen az ajtóig kísértek és én már a kocsinál álltam, miközben még mindig integettek. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon intettem vissza nekik, és szinte fizikai fájdalmat éreztem. Beültem a kocsiba, majd két kis dudálás után elhajtottam. Az autóban ülve végig a Flicker-t hallgattam, közben felidéztem magamban az elmúlt órák eseményeit. Viszont mire leparkoltam a ház előtt, egy dolog biztosan megfogalmazódott bennem. Fogalmam sem volt hogyan akarom megvalósítani, egyáltalán megfelelő vagyok-e egy ilyen feladatra, de azt hiszem sosem akartam még semmit ennyire. Amint beléptem a házba, azonnal elővettem a telefonom, majd tanácstalanul néztem a képernyőre. Nem tudtam kit hívhatnék a hirtelen jött gondolataimmal, de muszáj volt kikérnem valaki véleményét. Végül tárcsáztam annak az embernek a számát, akit úgy gondoltam, legjobban megérti majd a helyzetem.

-Örökbe akarok fogadni egy gyereket.-kezdtem köszönés nélkül.

-Tessék!?