Fekete doboz

09. | Utolsó oldal

Nem tudom mennyi ideig tartott ez az egész, de hirtelen azon kaptam magamat, hogy görcsösen szorítottam a mellettem ülő Colton kezét.

Az sem segített az egészen, hogy remegtem, mint a nyárfalevél, ezért eléggé kacskaringósan sikerültek a naplómba vésett betűim. Bár az is csoda volt, hogy egyáltalán még volt annyi lélekjelenlétem, hogy folytassam az írását. Talán ez sokat segíthetett annak, aki megtalálta. Már hogyha egyáltalán sikerül kimenteniük a naplómat a vízből. Őszintén szólva mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd nagy értéknek fog számítani ez a kis bőrkötéses könyv, mert talán híres leszek. De sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen alternatívában valósul meg. Elvégre sosem tettem semmi rosszat a világ ellen, mindig is tisztelettudó és jószándékú ember voltam. Nem örültem sosem más bukásának és szívből tudtam örülni, hogyha valaki másnak összejött az, ami nekem nem, amiről én álmodtam. Nem is tudom miért féltem ennyire ettől az egésztől, hiszen nem mi voltunk az első járat, akik ilyen akadályba ütköztek. Én pedig már egyből a halálomtól voltam elszörnyülködve és az okait kerestem. De valamiért olyan rossz előérzetem volt ezzel az egésszel kapcsolatban.

Colton azt mondta nekem, hogy ő már utazott ilyen turbulenciában és túl lehet élni ezt az élményt. Ekkor egy pillanatra megnyugodtam. Viszont, amikor már hosszú percekig nem maradt abba ez az egész, kezdtem pánikba esni, mert szerinte itt valami nem volt oké. Ezek szerint nem csaltak a megérzéseim. Más helyzetben ezért örültem volna magamnak, ebben a pillanatban viszont ez egy cseppet sem izgatott. Hiszen realizáltam magamban, hogy tényleg valami nagyobb baj történt itt, mint egy apró kis turbulencia.

- Hölgyem! Kérem megtudná mondani, hogy mégis mi ez az egész? - kiáltottam oda rémülten a mellettünk elhaladó légiutas - kísérő hölgynek.

- Nyugalom, pánikra semmi ok! Csak egy kis légörvénybe keveredtünk, de negyed óra múlva már ott is vagyunk. - ezek után pedig tovább is ment a gép eleje felé.

Kinéztem az ablakon. A felhők mindig megnyugtattak. Megpróbáltam nem figyelembe venni a körülöttem levő síró kisgyermekeket és őket nyugtató szüleiket. Nem sokkal később a recsegő hangszórókból egy ismerős hang szólalt meg.

- Hölgyeim és Uraim! Úgy tűnt, hogy csupán csak egy turbulenciába ütköztünk, de a pilótától nemrég megtudtam, hogy sajnos itt többről van szó. A bal szárny propellerei valamiért likvidálódtak. Nem tudjuk hogyan, de sajnos az összes mentőmellény eltűnt a gépből. Szeretném megkérni, hogy maradjanak a helyükön nyugodtan és semmi esetre se kössék ki magukat, mert hamarosan zuhanni fogunk! - ezt pedig még elmondta angolul és németül is, hogy mindenki megértse.

Ijedten néztem a mellettem ülőre. Még nem halhattunk meg. Csak most találkoztunk.

- Most találtam rád, alig tölthettünk el együtt pár napot. Nem halhatok meg pont most! - nézett mélyen a szemembe.

- Hol vannak azok a kis piros kalapácsok, amikkel ki tudjuk ütni az ablakot? - forgolódtam. Talán hogyha sikerült volna vele megfelelő ütést mérnünk az ablakra, akkor sikeresen ki tudtunk volna úszni és segítséget kérni.

- Nem tudom, itt kéne lenniük.

A következő pillanatban előre dőltem, ugyanis valami hangos zörrenés kíséretében elkezdett balra dőlni a gép. Eljött az idő, csupán percek, talán csak másodpercek választottak el minket a becsapódástól. Körülöttünk mindenki hangosan sikított és egymást ölelve várták a véget. Alattunk a Földközi - tenger volt. Hogyha túl éljük is a zuhanást, hogyha nem tudtunk kiszabadulni a repülőből, akkor a beáramló víz végez velünk. Nem is tudtam melyik lett volna a jobb. A hirtelen halál vagy az, hogyha még szenvedünk a vízben levegő után kapkodva.

- Megkérem kedves utasaim figyelmét, hogy maradjanak a helyükön! Ne nehezítsék meg az azonosítást! Köszönjük!

Bosszúsan fordultam a hangszóró felé. Nem tudtam ki mondta ezt be, de eléggé rosszul tette, amiért ilyen bunkón közölte velünk tulajdonképpen azt, hogy mind meg fogunk halni. Eszembe jutott a családom. Nem fogják ki bírni ki a hírt, hogy oda vesztem! Szükségük volt rám. Ostoroztam magamat azért, amiért legutóbbi telefonálásunk alkalmával ilyen hamar leráztam őket. Paloma is ezért viselkedett olyan furcsán.

Mama, nagyi, Susanita. SZERETLEK TITEKET! Kérlek viseljétek gondját Palomának és a félre tett pénzemből próbáljatok meg venni egy kisebb házat! Már ki is néztem egyet, ott van a párnám alatti kis dobozban. Nem túl nagy, de arra éppen elég, hogy ne kelljen tovább albérletben élnetek. Valamint szeretném, hogyha a főnökömnek is megmondanátok, hogy nem az ő hibája, amiért ez történt. Ne őt okoljátok emiatt! Örökké a szívetekben élek és fentről vigyázok rátok!
Nuria Reina Santiago

Könnyek folytak végig a lapon, miközben ezt az üzenetet írtam a naplómba, talán hogyha szerencsém volt, akkor valaki megtalálja és eljut a családomhoz ez a kis üzenet. Minden olyan gyorsan történt, felfogni sem volt időm mi történik körülöttünk. Egyre közelebb kerültünk a vízhez.

- Nuria, szeretném ha tudnád, hogy örökké szeretni foglak! Csak azt sajnálom, hogy nem vallottam be előbb neked mindezt. Készen állsz rá, hogy együtt tegyük meg az utolsó utunkat? - nyújtotta felém a kezét.

- Igen. - feleltem könnyes szemmel és elfogadtam a kezét. - Tudod, ezt kívántam a kútnál.

- Micsodát? Hogy lezuhanjunk a géppel? - kérdezte összevont szemöldökkel.

- Nem. Azt, hogy boldog legyek és ne szalasszam el a lehetőséget, hogy találkoztam veled.

- Ó, én tudod mit kívántam?

Nemlegesen megráztam a fejemet. Bár én nem kérdeztem tőle, iszonyúan kíváncsi voltam rá, mit szeretett volna annyira kérni a kúttól.

- Azt kívántam, hogy ne csak egyoldalú legyen, amit érzek irántad. - zokogva adtam egy csókot a szájára.

Az utolsó perceimben, amikor még volt annyi lélekjelenlétem, hogy írjak a naplómba, Colton megcsókolt és úgy vártuk, hogy el ragadjanak minket a Földközi - tenger kék hullámai.

{...}

- Ez volt az utolsó oldal. Mi csupán ennyit tudunk a történtekről. A gép fekete dobozát még vizsgálják.

Gwilym nem tudta tovább vissza tartani a szomorúságát. Kicsordult egy könnycsepp a szeméből. A szíve mélyén egy igazán érző ember volt és könnyen el tudott pityeredni szomorú dolgokon.

- Most maga következik. Szeretném, hogyha mindent elmondana a zuhanás előzményétől kezdve egészen odáig, hogyan jutott ki élve onnan. Maga az eddigi egyetlen túlélő. Illetve, egy utas testét nem sikerült még megtalálnunk, de valószínűleg életét vesztette.

Dalila megtörölte a két szemét, tudta, hogy mostmár muszáj lesz beszélnie és elmondani mindazt, amit tudott. Nagy levegőt vett, mielőtt bele kezdett volna.

- Előre is szeretném kérni, hogy ne szóljon közbe! Már így is éppen eléggé nehéz vissza emlékeznem. Olyan, mintha újraélném ezt az egészet.

Gwilym átérezte a helyzetét. De muszáj volt megtudnia, mi történt, a nyomozás miatt. Szeretett volna végre pontot tenni az ügy végére, mert a naplóban leírtak alapján szabotázsra gyanakodott. Eltűntek a mentőmellények, nem volt egyetlen ablaktörő kalapács sem. Mind olyan dolgok, amiket felszállás előtt az ott dolgozóknak rendesen át kell nézniük pont az ilyen esetek elkerülése végett.

- Akkor? Elmeséli az ön szemszögét? Ígérem, hogy nem szólok közbe. Bármennyire is szeretnék.