Fekete doboz

03. | New York

- Ezek szerint itt kezdődött kettejük ismeretsége. - tanulmányozta az előbb olvasottakat a férfi.

A nő csak unottan megforgatta a szemeit. A férfi névtáblájáról már korábban leolvasta, hogy Gwilym Sayer a neve és bár még sosem volt ilyen nevű ismerőse, ezután se szeretett volna. Egyszerűen nem értette nyomozó létére hogyan nem jött még rá, hogy ő légiutas - kísérő volt és a naplóban szereplő név ugyanaz volt, mint az övé. Vagy csak hangosan gondolkodott a férfi.

- Igen, szegény lány egy kicsit szétszórtnak tűnt. Nem értettem miért sietett ennyire előről hátra, de mostmár így minden világos.

Gwilym egy pillanatra elgondolkodott, majd végül megvakarva a tarkóját megszólalt.

- Mondja csak, látott valami furcsát a gépen? - forgatta meg ujjai között a piros külsejű tollat, amivel a jegyzetfüzetébe írt.

- Már elnézést, de remélem tisztában van vele, hogy az út alatt két átszállás történt és a baleset nem a Mexico City és New York közötti járaton történt, hanem a Róma és Málta közöttin.

- Bocsánat, ezt a kis apróságot mindig elfelejtem! Akkor tovább is olvasnám.

{...}

New York, a világ nyolcadik legnagyobb várostömörülése. Igaz, hogy csak négy óra harminc percet írtak ki, ameddig várakozom az átszállásra, de ezek után elmondhattam magamról, hogy jártam már a városban. Igazándiból sosem értettem miért vezetek naplót, de talán majd az utókor hasznát veszi. Majd ha befutok egyszer valamiként, mennyit fog érni ez a kis bőrkötéses könyv...

Megígértem a mamának, hogy amint le szállok, azonnal keresek egy telefont és felhívom őket, hogy minden rendben van és elmondjam mi a helyzet. Így is tettem. Vagyis... először elmentem a mosdóba, mert út közben, amikor mentem a tömeg után a repülő elhagyását követően, nekem jött egy látszólag siető férfi és rám öntötte a pohara tartalmát, ami valószínűleg kávé volt, én pedig megváltoztathattam az úti célomat és a telefon megkeresése helyett a bőröndöm ki kérése után felvettem a fekete vászonkabátomat. Való igaz, hogy már májust írtunk, de én egyébként is mindig egy fázós fajta voltam és az idő is esős volt. Az egész ruházatomat pedig nem szerettem volna lecserélni, ezért döntöttem e mellett az ötlet mellett.

Nagy nehezen, de találtam végre telefonálási lehetőséget és miután be pötyögtem az otthoni telefonunk számát, várakoztam, hogy valaki fel vegye. Pár másodperc várakozás után végül szerencsére sikerrel jártam.

- Nem veszünk semmit! - hallatszott a vonal másik végéről felmenőm hangja.

- Nagymama. Én vagyok az, Nuria! - kiabáltam boldogan, aminek hatására a körülöttem levők közül páran érdeklődve fordultak az irányomba.

- Nuria Reina, kisunokám! - ismerte fel a hangomat. - Hogy vagy lelkem? Milyen volt az út? Legalább egy fess fiatalember mellett ültél?

Csak hitetlenül megráztam a fejemet. Nem is a nagyi lett volna, aki ezt megkérdezi. A háttérben hallottam, ahogy édesanyám közeledett a telefon felé, mert azt kérdezte kivel beszél a nagymama.

- Az unokámmal, de most éppen azt várom, hogy válaszoljon. Ugye el találtam? Ana Sofía, lányom most én beszélek, mert én voltam itt előbb! Hé, Ana Sofía! - veszekedett a nagyi anyával, a jobb fülemben pedig éles sípolást hallottam, bizonyára le ejtették a telefont.

- Hogy vagy Nuria? Milyen volt az út? Találtál nekem bélyeget? - szólalt meg végül Susanita. Úgy látszik végül ő nyert a "csatában". - Hu nem tudod elképzeli a nagyi meg a mama mit le nem művelnek most a telefonért!

- Hallanom is elég volt. Egyébként köszönöm, nagyon jó volt az út, bár nem sokat láttam, mert nem én ültem az ablaknál. Vagyis igen, de majd elmesélem. A bélyegedet pedig majd most fogom megnézni. Veletek mi a helyzet? Palomával minden rendben? - érdeklődtem.

Susanita már évek óta nagy bélyeggyűjtő volt, de eddig nem sikerült még olyan sokat össze gyűjtenie. Viszont az egyetem, ahova járt olyan szakirányú volt, hogy igaz csak a kontinensen, de voltak tanulmányi kirándulásaik és így tudta bővíteni a gyűjteményét. Én pedig megígértem neki, hogy minden átszállásnál veszek neki egyet.

- Igen, minden a legnagyobb rendben. Képzeld el, hogy amióta elmentél az ajtód előtt ül!

- Furcsa, ilyet még sosem csinált. Figyelj csak Susanita, mindjárt le telik az időm és a mamával még nem beszéltem. Ide tudnád adni? - játszottam ujjaimmal a fekete telefon zsinórjával.

- Oh, hát persze! Szia Nuria és legyen jó utad! Feltétlenül hívj fel, ha megérkeztél Rómába!

Még én is elköszöntem a testvéremtől és a háttérben levő veszekedés elhalkult, majd egy kis csend után megszólaltam.

- Anyuskám!

- Kicsikém! Hogy vagy? Minden rendben? Láttad a felhőket? Ugye minden rendben van ott veled?

- Igen mama, minden a lehető legnagyobb rendben van! A buszon mondjuk el aludtam, de szerencsére időben sikerült felkelnem és a felhőket még sajnos nem láttam, de remélem most sikerülni fog. Még maradt három órám, ameddig fel ülök a gépre, addig beszerzem Susanita bélyegét, utána pedig szerintem majd leülök és olvasok. Hogyha Rómába érek, újra felhívlak titeket.

- Mi amor, használd ki ezt az utat, csak egyszer van ilyen lehetőséged az életben! Mi a nagyival imádkozunk érted, hogy minden rendben legyen és, hogy Nuestra Señora de Guadalupe vigyázzon rád az úton.

- Szeretlek titeket! - csordult le egy könnycsepp az arcomon, amit egyből le is töröltem.

- Mi vida, mi is! - köszönt el és ezzel egyidőben megszakadt a vonal.

Vissza raktam a telefont a helyére és elindultam bélyeget keresni. Reméltem, hogy találok és bíztam is benne, mert odahaza volt a reptéren.

{...}

Néma csend. A szobában vágni lehetett volna a feszültséget. Végül Dalila megelégelte a némaságot és kérdőn megszólalt.

- Esetleg tovább is olvassa a történetet vagy ezentúl ebben a csöndben fogunk ülni? Tudja szeretnék ezen minél hamarabb túl lenni.

Gwilym figyelmen kívül hagyta a nőt és a naplót olvasta és az oldalakat lapozgatta.

- Az elkövetkezendő oldalakon csak arról írt a lány, hogy végül sikerült bélyeget találnia a húgának és leült olvasni. Ez nem annyira fontos, ezért tovább is haladnék pár perccel az indulás előttre.

{...}

Egész kényelmesnek találtam a széket, amin ültem és teljesen bele is feledkeztem az olvasásba. Annyira elment az idő, hogy mire feleszméltem, már csak fél órám maradt addig, hogy ismét fel ülhessek a gépre. Nem tudom miért vártam ennyire, de valamiért fent szerettem volna már lenni és kényelembe helyezve magamat olvasgatni. Hát nem az a legjobb dolog a világon? Kizárni a külvilágot és egy másik életet élni arra a pár órára minden gondot elfeledve.

A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a kezemet bökdösték. Unottan néztem fel a könyvemből és fordultam az illető irányába. Egy barna hajú, kék szemű, körülbelül velem egyidős férfi mosolygott rám kedvesen, én pedig furcsán néztem vissza felé, aminek hatására elnevette magát. Míos dios! Hova kerültem?