Fekete doboz

08. | Turbulencia

Felvont szemöldökkel néztem a mellettem ülőre.

- Biztosan jól vagy? - nevettem még mindig.

Furcsa volt, mert amióta Colton és én találkoztunk, sokkal többet nevettem, mint eddig bármikor. Sokszor már a hasam is fájt tőle.

- Igen, ez a fogás semmiség volt. - felelte bizonygatva a saját igazát. - Tudod Nuria, gondolkodtam azon, amit mondtál.

- Micsodán? - kérdeztem érdeklődve. Sokmindent mondtam azóta, amióta megismertük egymást.

- Azon, hogy a világ két külön pontján élünk. Én szívesen oda költözöm Tolucába.

Megállt a kezemben a villa. Ezt komolyan mondta? Ma már sokadjára lepődtem meg valamin.

- És mi lesz a nagyszüleiddel? Nem hagyhatod őket egyedül.

Megvonta a vállát.

- Nekik mindig az én boldogságom volt a fontos. Biztosan megértenék. Sőt, a nagyi álma már régóta, hogy eljusson Mexikóba. Hogyha sikerülne eladnunk a házat, akkor talán ki tudnánk költözni egy tőletek nem messze levő házba.

- Tényleg megtennéd értem? - kérdeztem könnybe lábadt szemekkel.

- Hát persze. - fogta meg a kezemet mosolyogva.

{...}

- Kér esetleg egy zsebkendőt? - kérdezte Gwilym zavartan. Nem tudta mit kezdjen egy síró hölggyel. Ráadásul nem volt nála zsebkendő, de udvarias akart lenni, ezért izgult a válasz miatt, hogyha esetleg mégis szükség lenne rá, honnan fog szerezni egyet.

- Nem köszönöm! Tudja annyira megható a történetük. - szabadkozott Dalila megmagyarázva, hogy tulajdonképpen miért is sírt.

A férfi csak bólintott egyet. Már csak pár oldal volt hátra a naplóból, ami azt jelentette, hogy hamarosan talán fény derül arra, mi történt egészen pontosan azon a gépen. Ezt pedig már tűkön ülve várta. Talán Dalila is megérezte ezt, mert feszengve kezdte el babrálni a ruháján levő zsebet. Még egészen a sokk hatása alatt volt és túl friss volt ez az egész számára.

- Dalila, tudom nagyon nehéz magának, amit most kérdezni fogok, de esetleg át ugorhatnánk arra a részre, amikor Nuria és Colton már a repülőn ülnek? Mostmár csak egyébként is arról volt szó, hogy kifizették a vacsorát és visszamentek a reptérre.

A légiutas - kísérő nagyot sóhajtott. Tudta, hogy nem kerülheti el örökké a visszaemlékezést a történtekre, éppen ezért esett nagy nehezére kimondani a következő mondatot.

- Ahogy óhajtja.

- Akkor ez esetben folytatnám. - lapozott egyet.

Mégis egy kicsit előrébbről folytatta, mint ahonnan tervezte.

{...}

Róma, Május 13

Miután Coltonnal le rendeztük, hogy kizárólag csak ő fizethet, én semennyit se adhatok bele és visszaértünk a reptérre, úrrá lett rajtam az izgalom. Sokáig próbáltam meg győzködni, hogy szeretném kifizetni a saját részemet, mert annyira nem volt olcsó az a hely, de végül lebeszélt róla, miszerint ez egy randi volt, én pedig a barátnője vagyok. Mondanom sem kell mennyire boldog voltam és vigyorogtam, mint a tejbetök a barátnő szó hallatán.

Ez volt az utolsó utam, mielőtt Máltára érnénk és már csupán csak alig másfél óra repülés választott el tőle. Mivel a gépünk csak másnap reggel fél tíz előtt pár perccel indult, így a reptéren aludtunk. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy iszonyú nyakfájással ébredtem.

Mellettem Colton még aludt és volt fél óránk a felszállásig, ezért tökéletesnek találtam az időt arra, hogy végre tovább tudjam folytatni a naplóm írását. Már ott tartottam, amikor elkezdett esni az eső, amikor a mellettem szuszogó felébredt és nyújtózkodott egy hatalmasat, majd hirtelen a nyakához nyúlt. Ezek szerint nem csak én jártam így.

- Mit csinálsz? - kérdezte érdeklődve és átkarolt engem.

- Csak a naplómat írom. - feleltem kurtán.

- Tényleg? Megnézhetem? - kíváncsiskodott.

- Nem! Mármint... ez egy napló. Nem szeretem, ha bele olvasnak. Az olyan... kínos.

- Oké értem. - tette fel a kezeit védekezően.

Ezzel pedig annyiban is maradt a beszélgetésünk. Mire mindent leírtam bemondták, hogy megkezdhetjük a felszállást. Colton azonnal előre engedett, hogy én üljek az ablaknál. Boldogan köszöntem meg neki. Persze indulás előtt a szokásos rituálém nem maradhatott el és elő vettem a családomról készült fényképet. Mostmár sokkal nyugodtabban vártam a felszállást, mert tudtam milyen és hogy semmi baj nem lehet.

- Már csak egy óra huszonöt perc és végre találkozhatsz a nagyszüleiddel. Izgulsz?

- Mindig. Bár ahogy őket ismerem, már fél órával előbb kint lesznek a reptéren, hogy várjanak engem. És te mihez kezdesz, miután leszálltunk?

- Elmegyek a szállásomra, pihenek és utána majd még meglátom mi lesz.

- Hogyha lesz időd és energiád, akkor szervezhetnénk valami közös programot és bemutathatlak a nagyszüleimnek is.

- Rendben, ez jó ötlet.

[...]

Csak úgy teltek a percek és már azon kaptam magamat, hogy a Földközi - tenger felett repültünk, csupán huszonöt percnyire Máltától. Az előttem ülő hely üresen tátongott, mert egy férfi éppen nemrég ment el a mosdóba.

Colton pedig aludt. Megint. Úgy látszott őt jobban megviselte ez az egész időeltolódásos dolog, mint engem. A könyvemet kiolvastam, ezért mostmár tényleg csak a naplómra tudtam koncentrálni. Legalább mindent behoztam. A családi fényképünket nézegettem, amikor erősen megrázkódott a gép és az éppen mosdóból helyére siető férfi is egy másodpercre felrepült, majd vissza esett a földre. Ez mégis mi volt? Ilyen nem történt eddig.

Körülöttem mindenki, aki aludt azonnal felkelt és sikítva esett pánikba. Dalila hangját hallottuk meg a hangszórókon keresztül.

- Kérem senki ne essen pánikba! Csak egy kis turbulenciába ütköztünk. Aggodalomra nincs semmi okunk! Viszont kérem, hogy kivétel nélkül mind kapcsolják be a biztonsági övüket!

Eddig azt hittem az volt a legrosszabb, amikor felszállásnál bedugult a fülem, de úgy látszik tévedtem. Ez sokkal szörnyűbb volt. A pár sorral előrébb ülő utas laptopja leesett a földre. Minden rázkódott, mint egy földrengésnél. Colton nyugtatótan megszorította a kezemet.

- Hallottad, csak egy kis turbulencia. Nem lesz semmi baj!

Én pedig hittem neki.

Sokszor hallottam már erről a szóról. Átélni mégis sokkal szörnyűbb volt. Vagy talán csak én vittem ezt ennyire túlzásba.

{...}

Gwilym megköszörülte a torkát. Tudta, hogy ez már a zuhanás előtti tizenhárom percről szólt és a legtöbb szót alig bírta kiolvasni, olyan gyorsan firkantották le őket.

- Tudja, mi következik.

Dalila csak csukott szemmel bólintott. Előtte voltak a sikolyok, a segélykérő kiáltások. Előtte volt mennyire tehetetlennek érezte magát. Mennyien várták, hogy megmentse őket akárcsak egy mondatával is.

- Úgy hiszem, mostmár tényleg nem szabadulhatok. Ahogy látom már csak sorok, mondatok vannak hátra abból a naplóból. Talán egy oldal vagy még annyi se. Nem tudom, nem látok el odáig. De kérem ne is mondja mennyi!

Gwilym csak szomorúan bólintott. Ez a rész neki sem volt a kedvence. Nuria mindent részletesen leírt, az utolsó tíz percen viszont látszott, hogy már nem olyan rendezett és jól megfogalmazott, mint a többi. Valami más volt bennük.

- Nem is húzom tovább az időt. Essünk túl rajta!